Agrárkönyvtári Hírvilág, 2010. XVII. évfolyam 2. szám

Nálunk történt – Könyvbemutató

A selyemrül olvastunk

…Kötelesség a’ honi gazdagulás’ ’s ekkép nemzeti erő’ minden ’s még legkisebb forrását is megnyitni, ’s csak egyik mezejét a’ hazai iparnak parlagon hagyni bűn. (gr. Széchenyi István: Selyemrül)

A Széchenyi emlékévben könyvtárunkban akként tisztelgünk a legnagyobb magyar emléke előtt, hogy olvasóköri találkozók során bemutatjuk archív gyűjteményünkben megtalálható műveit, illetve kortársainak hasonló témában írt alkotásait. A művek listáját végignézve kitűnik, hogy Széchenyi milyen szerteágazó érdeklődést mutatott a mezőgazdaság és — mai kifejezéssel — a vidékfejlesztés területén is. Az első olvasóköri találkozón a Tisza szabályozásával kapcsolatos gondolatait ismerhettük meg, második alkalommal pedig, április 12-én, a Selyemrül című, Trattner Károly betűivel szedett és 1840-ben Pesten megjelent, 156 oldalas munkáját jártuk körül.

A „selyemrül” — luxus, suhogó, fényes szövetek, estélyi ruhás dámák, az ókori Kína, a veszélyes selyemút, a japán kimonók, vagy a dal: „…sződd a selymet…” — ehhez hasonló tarka képek villannak be a mai olvasó képzeletébe ennek a különleges anyagnak a különleges történetéből. A selyem az ókorban karavánutakon és hajókon jutott el keletről Európába. A szállítás veszélyei és költségei arra indították az európai uralkodókat, hogy országaikban a hazai termelést segítsék elő. A reneszánsz kor francia és itáliai uralkodóihoz hasonlóan Magyarországon is az uralkodók, III. Károly, Mária Terézia és II. József voltak a selyemtermelés szorgalmazói a XVIII. században. Ebben a korban már határozatok, leiratok szabályozták az epreskertek létesítését, a tenyésztés, a gubóbeváltás és -feldolgozás menetét. Széchenyi sem a luxust vagy kalandot, hanem a mezei gazdaság fellendítésének, a nemzeti ipar megteremtésének egyik lehetőségét látta a selyemben, a selyemtermelésben. Nem csak ő, de korának több jelentős közszereplője (Wesselényi Miklós, Mészáros Lázár, Kossuth Lajos, Bezerédj István) is jelentetett meg cikkeket, tanulmányokat a témával kapcsolatban, melyek hatására a magyar selyemtermelés az 1840-es évekre virágzó ágazatává vált a mezőgazdaságnak.

A selyem biológiai anyag. Előállítóját valószínűleg nem ismerik annyian, mint másik ízeltlábú háziállatunkat, a házi méhet, pedig legrégebb óta tenyésztett háziállataink egyike az emberi gondoskodás nélkül ma már életképtelen selyemlepke (Bombyx mori), illetve annak hernyója. A hernyó az állat latin nevében is szereplő Morus (eperfa) nemzetség leveleivel táplálkozik, ezért a sikeres selyemtermelésnek mindig is alapvető feltétele volt, hogy kellő mennyiség álljon rendelkezésre friss eperfalombból. Magyarországon a Morus nemzetség egyik faja sem őshonos, de az általánosságban melegigényes eperfaféléknek három faja azért megtalálja az életfeltételeit Európa mérsékelt övi területein is: a Dél-Európában már az ókorban is ismert, iráni eredetű fekete (savanyú) eper (M. nigra), a kifejezetten a selyemhernyó-tenyésztés céljából meghonosított, dél-kínai eredetű fehér (M. alba) és a vörös (M. rubra) eperfa. Ezek a fajok a reformkori szerzők szerint az ország akkori területének 4/5-én eredményesen termeszthetők voltak.

Széchenyi Selyemrül című művében kifejti, hogy a sikeres selyemtermelés érdekében először az eperfák — akkori szóhasználattal szederfák — szaporítása, nevelése és elterjesztése a cél, melyet csak társulati formában, egyesületi vagy részvénytársasági keretek között tart elképzelhetőnek. A műben kitér a selyemhernyó-tenyésztés sikerességét akadályozó képzelt és valós tényezőkre: a nem optimális éghajlatra, az eperfák csekély számára, a szabad munkáskezek hiányára és a feldolgozás monopol helyzetére. Hibának tartja, hogy kellő mennyiségű eperfa telepítése nélkül dolgozták ki a tenyésztés és feldolgozás irányítását, és mindenek felett szorgalmazza az eperfák szaporítását: Szerderfát, szederfát ’s szederfát ültetni mindenek előtt, minthogy selyemtenyésztésre a’ szederfa levele szintolly elkerülhetetlenül szükséges, mint a fű és széna marhanevelésre... A szederfa-telepítésben maga is jó példával járt elöl, nagycenki birtokán ültetvényt létesített, gőzgéppel működtetett fonodát és termelői egyesületet (szederegylet) alapított. Könyvében Széchenyi elemzi a selyemhernyó-tenyésztés nyereségességét is, összehasonlítja a többi mezőgazdasági ág gazdaságosságával, és arra a meglátásra jut, hogy a selyemtermelés igenis lehetne szép kincsforrása Magyarországon a mezőgazdaságnak.

A továbbiakban a mű az egyesület létrehozásával, a működési elvek kialakításával foglalkozik, lényegében meghatározza a Sopron-Vasi Szederfa-egyesület alapszabályát. A húsz cikkelyre osztott szabályzatban Széchenyi megfogalmazza az egyesület célját, tagkörét, időtartamát, a fizetendő tagdíjat, a vezetőség, választmány tagjait, a tisztségviselőket; jelölésük és megválasztásuk módját; az évenkénti nagygyűlés és közebéd részletes szabályait és napirendjét; a kizárás feltételeit, valamint a gazdálkodás, osztalékfizetés és tőkeképzés menetét. Az alapszabály-tervezetet követően a Rendeletek és Tudnivalók tartalmazzák a közgyűlés által időnként módosításra szoruló kérdések listáját.

Könyvét rövid utószóval (Bérekesztés) zárja, ebben a hozzá beérkező kifogásokra és kritikákra válaszol. Mivel a mű nem tartalmaz a selyemhernyó-tenyésztéssel kapcsolatos gyakorlati ismereteket, az utolsó oldalakon a korszak friss kiadványait tartalmazó ajánló szakbibliográfiát is mellékel Selyemtenyésztést illető némelly könyvek’ feljegyzése címmel.

Széchenyi műve mellett egy másik korabeli könyvecskét is bemutattunk a reformkori selyemtermelés körül „gombolyodó” olvasóköri találkozónkon, hogy a szederfa-telepítés és egyletszervezés mellett képet kapjunk a korabeli selyemhernyó-tenyésztés gyakorlati kérdéseiről is. Kunoss Endre 1843-ban Pesten jelentette meg 64 oldalas írását A selymészet kézikönyve címmel.

Ebben a könyvben pontos tenyésztés- és tartástechnológiai útmutatót talál a selyemhernyó-tenyésztés iránt érdeklődő. A szerző a mű első részében a tápnövény, azaz az eperfa fajait, nemeit, talajigényét, szaporítási módjait, gondozását, sebkezelését, koronaalakítását és a lomb betakarítását ismerteti. Kitér a különféle ültetvényformákra, bemutatja a magas törzsökű, a pagony és gyepű jellegű kialakítást, az ültetvény repcével, retekkel, kölessel való zöldtrágyázását, és leírja a kétévenkénti teljes lombszedés technológiáját. A második részben a selyemlepke és hernyója a „főszereplő”. A részletes leírásból megtudhatjuk, hogy a selyemhernyók fejlődése csak a megfelelő hőmérsékletű, száraz, tiszta, nyugodt, kártevőmentes helyen zavartalan. A szerző azt is felveti, hogy mivel a hernyók májustól 6 hét alatt érnek el a bebábozódásig, voltaképpen a család átmenetileg akár a ház egyik szobáját is feláldozhatja a selyemtermelés oltárán, hiszen a gyerek a jó időben már kint alhat. A tartástechnológiához tartozó berendezések, állványok, rácsok, tálcák és papírbélések kialakításán és tisztításán túl a tojások beszerzését, a keltetés hőmérsékletét és időtartamát is megismerhetjük a könyvből. A szerző külön kitér arra, hogy a hernyó fejlődése során a növekedéssel együtt járó vedlések milyen hatással vannak az állat étvágyára, milyen minőségű és milyen ütemezésű táplálást igényel az egyes fázisok során. A négy napig tartó gubószövés, a feldolgozásra kerülő gubók osztályozása és hővel való elölése, fojtása a selyemtermelés végső fázisa. A tenyésztésre meghagyott bábok ivar szerinti szétválasztása, majd a kikelő lepkék párosítása és a tojások tárolása már a következő tenyészidőszak munkáit alapozzák meg, de a szerző egyszerűbb és megbízhatóbb megoldásként ajánlja a „megyei példányintézetekből” származó tenyészanyag beszerzését. A gubó legombolyításának feladata perspektivikus, de nagy gyakorlatot igénylő feladat, melyre a szerző kézikönyvében nem tér ki. Kunoss szerint a selyemhernyó-tenyésztés nem bonyolult, de rendszeres, könnyű munkát jelent, ezért kiválóan alkalmas gyermekek vagy idősek számára is. Könyvében felhívja még a figyelmet a gazdaság több lábon állásának és a takarékosságnak előnyös voltára, ugyanakkor óva inti az olvasót a selyemmel együtt járó fölösleges „cifraságtól”.

Az olvasókör keretében befejezésképpen képeken megtekintettük a selyemhernyó-tenyésztés mai folyamatát és egy, a selyemfeldolgozás technológiáját bemutató rövid video anyagot.

Széchenyi művének megidézésével ezen a délutánon bepillantást nyerhettünk a mezőgazdaságnak nem csak egy virágzó korszakába, de egy napjainkban talán kevésbé ismert és népszerű, de nagyon érdekes és izgalmas ágába is.

Lükőné Örsi Gabriella