Agrárkönyvtári Hírvilág, 2010. XVII. évfolyam 4. szám

Nálunk történt – Könyvbemutató

 

Sokan azt gondolják: Magyarország – volt;

–      én azt szeretem hinni: lesz!

 

Széchenyi István (1791. szeptember 21. Bécs – 1860. április 8. Döbling)

2010-ben országszerte – s azon túl is – gróf Széchenyi Istvánról emlékeztek meg, erre halálának 150 éves évfordulója adta az apropót. Nem szeretem, ha valakit halálának a dátuma okán ünnepel az utókor. Főleg, ha olyan kivételes emberről van szó, mint Széchenyi István, aki annyit, de annyit tett a hazájáért, a felemelkedésért, mint még senki más. Nem csoda, hogy sejtjeinkbe örök példaképpé ívódott be. 2005-ben „…’Egynek minden nehéz; soknak semmi sem lehetetlen!” címmel e sorok írójának tollából jelent meg cikk az Agrárkönyvtári Hírvilágban Széchenyiről, részletesen bemutatva az 1828-ban megjelent Lovakrul című könyvét. A cikk így kezdődik: Vajon lehet-e még újat mondani gróf Széchenyi Istvánról, amit eddig nem írtak le?

A téma az utcán van, vagyis észrevehetjük, de el is mehetünk mellette.  A lehetőséget magam kértem az OMgK Olvasóköri programjában, a szeptember 20-ai időpontot választva. Szeptember 20. – némely források szerint 21. – gróf Széchenyi István születési dátuma. Gondoltam emlékezzünk, gondolkodjunk együtt a legnagyobb magyarról úgy, hogy szelleme és alakja a mondatokon és képeken keresztül megérintsen bennünket a pillanat és a folyamat megigéző lehetőségével. A program címéül a kezdetben barát, majd eltávolodó vetélytárstól, Kossuth Lajostól idéztem, aki egykoron így lelkesedett érte: Ujjait a kor ütőerére tevé és megértette lüktetéseit; és ezért, egyenesen ezért tartom én őt a legnagyobb magyarnak...

Széchenyi valóban megérezte és megértette a XIX. század Európájának a lüktetését, és látta, hogy Magyarország mennyire távol van ettől az áramlástól, mennyire le van maradva. Az okokat tisztán felismerte. Fényes katonai karrier előtt állt, mégis nyugat-európai útra indult. Franciaország, majd a Benelux államokon át, a fő úti cél Anglia lett. A ködös Albion bámulatba ejtette, különösen az alkotmánya nyűgözte le. Katonaként bejárta Magyarországot és látta elmaradásunk fő okait: a rendi alkotmányunk elmaradottságát, a jobbágyok igen nehéz helyzetét, jogfosztottságát. Innentől számíthatjuk közéleti szerepét, mert már ekkor megfogalmazódott benne a változtatás szükségszerűsége. Útjai során mély barátságot kötött Wesselényi Miklós báróval. 1823. november 3-án, a pozsonyi országgyűlésen – a főúri szokásokkal ellentétben – a főrendi tanácskozáson magyarul szólalt fel és egy évi jövedelmét ajánlotta fel egy tudós társaság létrehozására. Neve azonnal beíródott a magyar történelem nagyjainak sorába. A kezdeti hatalmas fellángolást szűnni nem akaró gondolatok és cselekedetek követték. A társadalmi elmaradás mellett a gazdasági-technikai fejletlenségünk legalább akkora adósággal rendelkezett Európával, kiváltképp Angliával szemben, hogy az azonnali lépéseket meg kellett tenni. A gőzgépek csodálatánál talán csak a lovak, a lótenyésztés ügye lehetett fontosabb számára. 1826-ban lemondott a fényes katonai pályáról és lázas tenni akarásával elindította reformintézményeinek sorát: 1827-ben megnyitotta a pesti Kaszinót, megrendezte az első rókavadászatot – angliai mintára –, létrehozta a dunai, balatoni gőzhajótársaságot, szabályozta a Duna és Tisza vízgyűjtő területeit, megalakította a hengermalom-társaságot és nagy álmát is megvalósította, hogy Budát és Pestet híd kösse össze – megépíttette a Lánchidat. Kossuth valóban jól látta és jól ítélte meg őt.

Igen korán kezdte írói tevékenységét is. Már 1828-ban megírta és megjelentette a Lovakrul című művét, majd 1830-ban a gazdasági–társadalmi átalakulást sürgető és problémafeltáró sorozatának első könyvét a Hitelt. A mű megírásához saját keserű tapasztalata vezette. Birtokainak fejlesztéséhez nem volt elegendő pénze. A befektetéshez, megvalósításhoz a tőke szervezetéhez, a bankhoz fordult, ám az osztrák pénzintézet elutasította a magyar alkotmányra hivatkozva. A jogrend és az elmaradott, megrekedt ősiségi törvény, a magyar nemesi konzervatív gondolkodás és a korszerűtlen közigazgatás mind hátráltatta az előrehaladást. A polgári fejlődést csak úgy tudta elképzelni, hogy a magyar gazdasági-társadalmi életet fokozatosan meg kell reformálni, benne elsőként az ősiség elavult törvényét kell megszüntetni, melyet még 1351-ben Nagy Lajos király adatott ki, miszerint a földbirtokot nem lehetett sem eladni, sem jelzáloggal illetni. A szegény vagy kevés tőkével rendelkező birtokosok pénzhiány miatt nem tudtak fejleszteni, újítani. Ebben a polgári átalakulásban Széchenyi szerint a jobbágyságot is érdekeltté kell tenni, és a föld adásvételével, a jobbágyterheket a bérmunka felvállalásával, valamint a nemesi adókedvezmény megszüntetésével kell csökkenteni. Az eddigi kiváltságok felszámolásával tudunk csak felzárkózni Európához. Mindvégig az volt az állásfoglalása, hogy ezt nem szabad forradalmi radikalizmussal véghezvinni, és nem szabad a Habsburg-háztól teljesen elszakadni, annak haragját kiváltani. A függetlenségre nem vagyunk elég erősek, ezért szövetségeseket kell megnyernünk. A reform útját – de mindenféle fejlődés útját is – pedig kiművelt emberfőkkel lehet csak megvalósítani!  1830-at írtunk ekkor és nem 2010-et! Az alábbiakban két idézetet szeretnék közzétenni.

Magyarországon egyfelől nem része a kultúrának a felnőttkori tanulás, és már magának a munkának sincs meg az a fajta „becsülete”, mint korábban. Gondot okoz a felnőttképzések meglehetősen zavaros rendszere is.

Hiteles kommunikációval, a „magyar”, s ezen belül a helyi gazdaság élénkítésével bármi lehetséges. Veszélyt jelent azonban, ha nem teljesülnek a büdzsé tervezett bevételei. Jelentős megtakarításokat lehet elérni a korrupció megzabolázásával, illetve a brutális bürokrácia felszámolásával is.

Ezeket a sorokat nem Széchenyi vetette papírra. Mindkettőt 2010. szeptember 19-20-i hírekből, napilapokból válogattam. Az elsőt a Világgazdaság (MTI) cikkéből, a másodikat a Magyar Nemzet hasábjain Lippai Roland tollából.

Széchenyi a Hitellel felkavarta a poros, álmos közvéleményt. Sokan azonnal mellé álltak és lelkes hívekké váltak, ám sokkal többen voltak a másik oldalon, akik ellenezték, sőt támadták. 1831-ben Dessewffy József A Hitel czímű munka taglalatja című könyvében erősen kirohant Széchenyi állításai, tervei ellen. A válasz szinte azonnal kész volt, még abban az évben – 1831-ben – a Világ című művével vágott vissza. Fel akarta ébreszteni a magyar fő- és köznemességet. Ijesztő valóságot tárt a közvélemény elé, újból és újból úgy látta, hogy ebből az „álló pocsolyából” csak úgy lehet kiemelkedni, ha az ország uralkodó rétege a kisebb társadalmi ranggal rendelkezőkkel is összefog. Ez a probléma tovább gyűrűzött benne, két évre rá, 1833-ban a szigorú és ellenséges cenzúrát kikerülve Lipcsében adta ki harmadik könyvét – Stadium címmel – melyet a magyar politikai állásfoglalás radikális kézikönyveként aposztrofáltak.  Ebben a művében valóban a legelszántabban küzdött és tizenkét (!) javaslattal állt elő, hogy a törvénykezést hogyan változtassák meg. Az előző két műben jelzett reformok, az ősiség eltörlése, a szabad földbirtokolás, a törvény előtti egyenlőség, itt is megtalálható, de itt van még a közemberek jogait megerősítő törvénykezés vagy a jobbágyfelszabadítás mellett a háziadó(!) mindenkire való kiterjesztésének ügye, vagyis a közteherviselés egyenlőségét sürgette.

A sasszemű, oroszlánszívű főúr valóban a reformkor legnagyobb egyénisége volt, s mint tudjuk – a Kossuth-idézet nélkül is –, azóta is az egész magyarság legnagyobb alakja. A tanácskozások, vitagyűlések, szócséplések helyett dolgozott. Minden egyes munkája maga volt a radikalizmus, felért egy forradalommal. Szisztematikusan és megszállottként próbálta megvalósítani álmait Magyarország felemelkedéséért. A már említetteken kívül a kultúrára is figyelemmel volt, sürgette a Pesti Magyar Színház létrehozását, a magyar nyelvű előadásokat. Közben sajnos egyre mélyebb szakadék keletkezett közte és Kossuth között. Wessselényi báróval való barátsága is csorbát szenvedett. Kossuth legnagyobb hibájának azt tartotta, hogy törekvéseiben a túlzott magyarosításra buzdított, és ezt ő veszélyesnek ítélte. Mint azóta tudjuk, ezért valóban nagy árat kellett Magyarországnak fizetnie. Ám a forradalom kitörésekor elismerte, hogy Kossuth politikája volt a célravezetőbb, és támogatta munkájával a forradalom eszméjét azzal is, hogy a Batthyány-kormányban elvállalta a közmunka- és közlekedésügyi tárca miniszteri posztját. A nemzetiségiek megmozdulásai azonban megzavarták elképzeléseit, és valóságos rémlátomások gyötörték a haza jövőjéért. A Habsburg-ház gyalázatos módszereivel sem tudott megbirkózni, és a döblingi elmegyógyintézetbe menekült – a hatalom vagy önmaga elől – ezt nehéz megfejteni. Paradoxon, hogy ez a döblingi szoba vált a nemzeti ellenállás központjává. A Bach-rendszer nemzetgyötrő tevékenységét bírálva írta meg az Ein Blick auf den anonymen Rückblick… című művét, ennek erős rendőri zaklatás lett a következménye. 1860. április 8-án vitatott körülmények között halt meg Döblingben.

Az 1830. január 28-án megjelent Hitel, a magyar gazdasági szakirodalom egyik legelső és legjelentősebb képviselője. A benne leírtak a mai társadalmi–gazdasági szakembereknek is forrásalapja lehetne. Bizonyára sokak számára az is.

dr. Sinóros – Szabó Botondné

A magyar gazda ma nem viheti mezeit a’ lehető legmagasb virágzásra – akár mai közlemény is lehetne, ha nem volna szembetűnő a nyelvújítás előtti archív szöveg formája, és ha nem tudnánk, hogy ezt Széchenyi István írta 1830-ban. Mindenkiben felsejlik a gondolat, hol is tartunk a mai magyar problémák feltárásában és megoldásában? Mennyit változott világunk, és a benne élő emberek hol tartanak most? Nos, azt hiszem erre a legjobb választ maga a mű adja meg. Balgaság lenne most mondatait taglalni, értelmezni, amikor Széchenyi – mint minden művében következetesen – megadja a választ saját felvetett kérdéseire. Útmutatást ad arról is, hogyan lehet a problémákat megoldani, merre van a fejlődés útja, és mit kell tenni azokért a mindenkori kormányoknak, a kiművelt emberfőknek, a társadalmi rend minden egyes tagjának.  A nemzeti fejlődéshez minden területen a tanulást tekinti a legfontosabbnak.

Művét Előszóval indítja és a háttérkép felvázolása után a sorrendiség fontosságára hívja fel a figyelmet. A Bévezetésben megkérdezi, hogy ki a jó hazafi? Polémiája van arról, hogy Magyarország milyen különleges adottságokkal rendelkezik, és mi mégsem tudunk ezzel élni. Tudjuk, hogy mai gazdasági arculatunkban is ez napi küzdelmes valóságunk.  Maga a törzsanyag, vagyis A magyar gazda ma nem viheti mezeit a’ lehető legmagasb virágzásra című részben a kezdő sorok a  mindenkori kormány felelősségét helyezik előtérbe. A kiművelt emberfők segítségével kialakulhat a helyes, reális értékítélet. Kifejti a helyes gazdálkodás feltételeit és példákkal bőségesen szemlélteti azt. Pénzünk nincs, szögezi le – sajnos előtte is, azóta is, és ma is hasonló a helyzet. Ki gondolná, hogy már Széchenyi is aggódott környezetünkért. Összefogást sürgetett, és a bankok felállításával a papírpénz bevezetésében látta a jövő zálogát. A következő részben – Mit kell tenni ’s min kell kezdeni? – leírja a „varázsmondatot”: egy országot a polgársága tükrözi, a jó hazafi egyben jó gazda is lesz. Hogy szerinte ki lesz az igazán jó gazda, azt a Végszóban mondja meg. Mottóként nyomatékosítja és küldi mindenkinek egész életének üzenetét: Sokan azt gondolják: Magyarország – volt; – én azt szeretem hinni: lesz!

A Széchenyi István megemlékezésére alakított program központi gondolata is ez volt. A rendezvény résztvevői valóban együtt gondolkodtak az előadóval, s a nagy hazafi szelleme, eszmeisége megérintette a jelenlévőket. A megemlékezést még bensőségesebbé tették a Szabó István színművész férfias orgánumán megszólaló Szózat csodálatos verssorai. Ugyancsak ő olvasta fel a mai kor emberének sajnos idegen (mert a régmúltban elveszett az a társadalmi formáció, amikor még a férfiak ki merték nyilvánítani érzelmeiket), Széchenyinek a nők felé áradó köszönő bókjait, ezzel az ajánlással kezdi a Hitelt, Honunk szebb lelkű asszonyinak szánva. Az ajánlás teljes terjedelmében elolvasható: http://mek.niif.hu/06100/06132/html/hitel0001.html.

 

 

A rendezvény kedves színfoltja volt Tóth Richárd Zoltán zenei aláfestése, aki gitáron játszott korabeli magyar népdalokat dzsesszes hangszerelésben. A program zárásaként pedig (hanggal és képpel megjelenítve) felhangzott a Bánk bánból az a dal (Hazám, hazám) – a felejthetetlen hangú és mély kisugárzású Simándy József előadásában –, amely talán a magyar nemzet másik himnusza is lehetne.

Ám minden ékesszólás helyett azt ajánlom, olvassák el Széchenyi Istvánnak ezt a remekművét: http://mek.niif.hu/06100/06132/html/index.htm.

 

dr. Sinóros – Szabó Botondné