Agrárkönyvtári Hírvilág, 2011. XVIII. évfolyam 4. szám

Tanulmányút

 

Balkáni gyöngyszemek

 

Az MKE Mezőgazdasági Szervezetének negyvenkilenc fős csapata gyöngyszemeket, méghozzá balkáni gyöngyszemeket fűzött egybe szeptember 7. és 11. között. Bátaszék (itt találhatók a cikádori ciszterci kolostor maradványai) mellett, majd a Csele patak fölött átrobogva és Mohács határában a csata emlékművére rápillantva máris átléptük a horvát határt. Szlavónián vitt keresztül az utunk, aztán hamarosan újabb határátlépés következett – a Száva túlpartján – Bosznia-Hercegovinában találtuk magunkat.

Az ország területének 13,6%-a művelhető, de mezőgazdasági művelés alatt csak 3%-a áll, mégis fontos szerepe van a gazdaságban. Specialitásuk a majdnem fekete színű gesztenyeméz. Ásványi kincsekben még ma is gazdagok. Hivatalos nyelv a bosnyák, a horvát és a szerb. 1992. április 5-én vált függetlenné.

A XII. században bogumil eretnekség (ez egy vallási szekta volt) ütötte fel a fejét, ezért a pápa III. Béla segítségét kérte, aki keresztes hadjáratot szervezett. Megtisztította Boszniát, és egyúttal a magyar koronához csatolta a területet.

A XV. században a török nyomás miatt a bosnyák állam széthullott, 1482-re Bosznia-Hercegovina teljes területe oszmán kézre kerül. A török hódítással új korszak kezdődött az ország történetében, és ez alapos változásokat hozott a régió politikai és kulturális arculatában. A török uralom négy évszázada nagy hatást tett Bosznia népességére. Helyi szláv nyelvű mohamedán közösség alakult ki, és idővel a legnagyobb etnikai-vallási csoporttá vált (leginkább a fokozatosan növekvő iszlámra áttérés miatt).

Szarajevó és Mostar jelentős regionális központok lettek, a kereskedelem és a városi kultúra fontos központjai. Ezekben a városokban különböző szultánok és kormányzók a bosnyák építészet jelentős alkotásait finanszírozták.

 

 

Az 1878-as berlini kongresszus döntése értelmében az Osztrák–Magyar Monarchiához került a terület igazgatása. Lehetővé vált a törvényalkotás, új politikai módszerek bevezetése, és általában a modernizálás, végül azonban zátonyra futott a nacionalizmus emelkedő hulláma miatt.

Akkor most ugorjunk vissza az 1990-es évekre. A háború után bosnyák–horvát föderáció jött létre, majd csatlakozott hozzájuk egy északi szerb terület, így jött létre az új föderáció. Kantonrendszer van, minden kantonnak külön közigazgatása van, mint Svájcban.

 

 

Két Nobel-díjast adott a világnak Bosznia-Hercegovina: a vegyészet területén jutalmazott Vladimir Prelogot és a jugoszláv írót, Ivo Andrićot. Nobel-díjas regényének címe: Híd a Drinán. Két másik ismert regénye, a Travniki krónika és az Omér pasa is a boszniai életet ábrázolja az oszmán korszakban és az azt követő Osztrák-Magyar uralom alatt. Andrić művei mély tartalmúak, cselekményekben bővelkedők, történelmi vonatkozásúak, kifinomult és bölcs ember-, kultúra- és vallásismeretről tanúskodnak. Regényei és novellái igen részletezett és érzéki ábrázolásmódja miatt váltak kedveltté.

Lássunk egy kis gasztronómiát is.  A pljeskavica leginkább a hamburgerre hasonlít. Lapos fűszeres sült hús meleg lepényben salátával, pavlakával (sós tejfel), hagymával, ketchuppal és majonézzel. Jellemzően nincs benne sajt vagy túró. A csevapcsicsi fűszeres darált hús, kicsi, henger alakú. A ratluk édesség. A vendéget illik ratlukkal és vízzel kínálni.

Az ország fővárosa Szarajevó (a 450 éves török uralom hatása: a szeráj, pihenőhely szóból ered), 500–700 m magas dombokon ül a város, 1600–1900 m magas hegyek között.

A monarchiabeli időkben – kis csemege következik! – Szarajevóban előbb volt utcai közvilágítás, mint Bécsben, mert itt tesztelték a villanyáram biztonságosságát.

Az óvárosban tettünk egy sétát, amelyet az Alexander Wittek osztrák mérnök tervezte Nemzeti Könyvtárnál kezdtünk. Ez volt a régi városháza, majd levéltár, később nemzeti könyvtár is, Vijecnicának nevezik. Részleteiben a kairói könyvtár és a granadai Alhambra ihlette. Az épületet 1894-ben adták át, 1951 óta a nemzeti könyvtár otthona, amely 3 millió művet – 6 ezer kötetes, különleges könyvekből álló gyűjteményt, illetve értékes, régi kéziratokat – őrzött. Ezek nagy része csodával határos módon megmaradt – mert elrejtették őket a Nemzeti Bank pincéjében levő fém pénzesládákban –, ugyanis az épület 1992. augusztus 26-ára virradó éjszaka kigyulladt a várost körülzáró boszniai szerb hadsereg gyújtóbombájától. Teljes rendbehozatalára 20 millió euró kellene az előzetes felmérés szerint. Látszik, hogy a munkálatok megkezdődtek, remélem régi pompájában fog csillogni nemsokára.

A Miljacka partján sétáltunk le a XVI. századi Latin hídig, amelynek belvárosi lábánál lőtte agyon Ferenc Ferdinándot és feleségét, Szófia hercegnőt Gavrilo Princip. A folyóparttól besétáltunk az óváros szívébe. Ferhat pasa dzsámiját érintettük először, bekukkantottunk a Jézus Szent Szíve katedrálisba, vetettünk egy pillantást a Bosnyák Intézetre (amely múzeum is, különös építészeti keverék, a helyes kis régi eleje mögött üvegpalota magasodik), majd visszafordultunk és végigsétáltunk a Baščaršija szűk utcácskáin, a kirakott kávéházi asztalok, az aranyos kis kézműves üzletek, a tündéri kirakatok között. Vannak itt ötvösök, fazekasok, lakatosok, kelmeárusok. A Baščaršija megnevezés a török nyelvből ered, a török hódoltság idején építették ki, a 16. században. A "baš" az jelenti fő, központi, a "čaršija" jelentése pedig bazár vagy piac.

Kiemelkedő látványosság a Sebilj-kút, melynek vizéből, ha iszik a látogató, visszatér a városba. A Baščaršija egyik sikátorában találunk egy egykori karavánszerájt, a Morića Hant, ez ma szálloda. A Sahat-kula, az óratorony, számlapjain arab, római és perzsa számokat is látunk. Mellette áll a Gazi-Huszrev bég mecset és medresze, amely 1537 óta Korán-iskola. Gazi-Huszrev városparancsnok volt, sok épületet köszönhet neki a város, köztük ezt a szép mecsetet is.

A gyönyörűséges Neretva folyó mellett, illetve az annak felduzzasztásával létrejött Jablanica tó mellett haladtunk végig. Magas hegyek harsány zöld erdővel, smaragdzöld víz, tátott szájjal bámultam ki az ablakon…

 

Késő estére – a gyönyörűen kivilágított templom előtt elhajtva – értünk Međugorjéba (jelentése: Hegyközti). Másnap zarándoknapot tartottunk, akinek kedve volt megmászta a Jelenés-hegyet, a Podbrdot. Rózsafüzér út vezet fel, a stációk bronz domborműveit az olasz Carmelo Puzzoli készítette. A hegy tetején áll az a Szűz Mária-szobor, amely egy koreai család hálaajándéka. Itt a Szűz Máriát Gospának, azaz úrnőnek hívják.

A túra végén találkoztunk Olgával, a magyar nyelvű mindenessel, aki fogadja a csoportokat, miseidőpontot foglal nekik, fordít, és gondozza a honlap magyar változatát. Tőle sok mindent megtudtunk Međugorjéról, a jelenésekről, a látnokokról. Međugorje négyszáz lelket számláló érdektelen és szegény hercegovinai falucska volt, szőlőtőkék sorakoznak szép rendben minden ház mellett (dohányt is termesztettek egészen addig, amíg az amerikai dohány nem lett olcsóbb). 1969-ben szentelték fel a falu új templomát Szent Jakab tiszteletére, aki a falu védőszentje, és – láss csodát! – a zarándokok védőszentje, pedig 1969-ben még szó sem volt itt zarándokokról. 1981. június 24-én jelent meg a Szűzanya először hat tizenévesnek, és a jelenések azóta is tartanak.

A međugorjei templom hátuljához egy szabadtéri sátortemplomot építettek, ami közelről is, messziről is nagyon jól néz ki, és csatlakozik hozzá rengeteg pad, ezernyi ülőhellyel. Minden délután 6 órakor nemzetközi rózsafüzér kezdődik, amit megszakítanak a jelenés idejére, majd 7-kor mise következik. A misét a Mária Rádió segítségével mindenki a saját nyelvén követheti.

A jelenések üzeneteit (meg persze sok egyéb dolgot is) megtalálhatjuk a www.bekekiralynoje.hu honlapon. Bejelentkezés után nézelődhetünk a www.medjugorje.hr honlap magyar oldalán is.

A világ minden tájáról özönlenek a zarándokok Međugorjéba, legtöbben az olaszok, az írek és a lengyelek vannak. A kis faluból lassan város lesz. Most a 4300 lakos szinte mindegyike a zarándokokat szolgálja ki panziótól szállodáig, bazártól hipermarketig, fagyizótól étteremig, és persze sok-sok taxi található a templom közelebbi és távolabbi körzetében.

A szabadtéri templom padsorai mögött szép fasor vezet – itt vannak az úgynevezett kis stációk – egy nagyon érdekes szoborhoz. Andrej Ajdič szlovén szobrász 1998-ban készített bronz Feltámadott megváltó szobra azt a pillanatot ábrázolja, amikor Jézus már a levegőben van, a „földben” pedig ott marad a kereszt formájú lenyomata.

A városka felett magasodik a Križevac, azaz Kereszt-hegy, tetején 1934 óta látható egy hatalmas fehér kereszt, közepén a szent kereszt egy darabkájával. Krisztus halálának 1900. évfordulójára állították.

Pénteken korán keltünk, hiszen három határátlépés állt előttünk, és nem tudhattuk, ez mennyi időt vesz igénybe. Az út a Neretva deltavidékén vezetett, gyönyörködtünk a sok kis folyóágban, s egyúttal tanulmányoztuk a deltavidék mezőgazdaságát, a gyümölcsösöket, a veteményeseket. Aztán lassan elértük a tengerpartot, itt található egy 4 km-es bosnyák partszakasz, a városka neve Neum. Amíg el nem érjük Raguzát, azaz Dubrovnikot, millió kisebb-nagyobb sziget meg még egy félsziget is betolakodik a kilátásba, így nem látni a nyílt tengert. Itt a csendes tengerszakaszon sok hal-, rák- és kagylónevelő telep látható.

A helyiek büszkén emlegetik George Bernard Shaw-t, aki 1929-ben, ittjártakor azt mondta: Ha látni akarod a földi paradicsomot, gyere el Dubrovnikba.

A Pile kapu előtt találkoztunk idegenvezetőnkkel, aki kitűnően kalauzolt végig a városon. Dubrovnik fölött magasodik a 427 m magas Sric hegység, rajta erődítmény XV. századi várral. A városfal is ebből az időből való, amely többnyire Michelozzo olasz építész tervei szerint épült.

A Pile kapunál a bejárat karvédő balusztrádja és a Szt. Balázs szobor Ivan Meštrović munkája. Itt léptünk be a városfallal védett óvárosba. Bent a szép, 1438-ból származó Onofrio-kút fogadott, amelyet arról a mérnökről nevezték el, aki behozta a városba a folyóvizet. Jobb oldalán van a Klarisszák volt kolostora, szemben pedig a Megváltó temploma, amelyet 1520-ban szenteltek fel, mellette a ferencesek temploma és kolostora. A kolostor épületében – Európában a harmadik legrégebbiként – 1391 óta működik patika. A múzeumban a patikakiállítás mellett egyházi kincsek is láthatók, köztük Szt. László karcsontereklyéje és Szt. Balázs lábszárcsontereklyéje. Híres a rend gazdag könyvtára is.

A Štradun, vagy közkedveltebb nevén Placa, a főtér, ami igazából egy széles utca fel-alá hömpölygő turistákkal. Ezen az 500 éves, 300 méter hosszú inkább főutcán egymást érik a kávézók és az üzletek, amelyek megőrizték korabeli kinézetüket. A térről keskeny sikátorok, keskeny lépcsők vezetnek jobbra és balra. A Placa másik végén áll az óratorony, harangján Maro és Baro üti a múló időt. A Štradun az egyetlen széles utca az óvárosban.

A Domonkosok kolostorát is meglátogattuk, a múzeum tele van szépségekkel, a legértékesebb egy Tiziano kép. Szt. István koponyaereklyét is őriznek.  Jelentős könyvtáruk is van, a legrégebbi, legszebb darabokat láthattuk kiállítva vitrinekben. Az 1667-es után után egy 1979-es földrengés is kárt tett a templomukban. Szerencsésen megmaradt a szentély bejáratánál Paolo Veneziano keresztje, amely helyi ötvösök munkájával van keretezve. A szószék ugyancsak épen maradt, a bal oldali figura Árpádházi Szt. Margit.

A hangulatos kikötőben folytattuk sétánkat. Sajnos hajókázni idő hiányában nem mehettünk, pedig szívesen átmentem volna a Lokrum szigetre, amelynek közelében Oroszlánszívű Richárd hajótörést szenvedett. Megmeneküléséért hálából nagyobb összeggel járult hozzá a székesegyház építéséhez, amely sajnos áldozatául esett az 1667-es katasztrofális földrengésnek. A mai épület Andreotti és Buffalini olasz építőmesterek munkája. Itt is gyönyörű dolgokat láttunk, kezdve Tiziano és társai oltárképével, folytatva a márvány keresztelőkúttal, aztán a csodatévő Kikötők Madonnája kép, körülötte hálaajándékok. Nem is beszélve a hallatlanul gazdag kincstáráról. 180 ereklye található itt arany vagy aranyozott ereklyetartókban.

A Rektori palota a XV-XVI. században épült reneszánsz stílusban. Havonta választottak rektort, aki a hivatali ideje alatt nem mozdulhatott ki a palotából, csak államügyben. Felejtsd el a saját problémádat, csak a közösség ügyeivel törődj – volt a jelmondat. Most múzeum van az épületben.

A városnézés sokak számára az óváros falának megmászásával és körbesétálásával ért véget, ahonnan fantasztikus kilátás nyílik a városra és a tengerre egyaránt.

A napot egy strandon folytattuk, belevetettük magunkat a csodás sós habokba és jót úsztunk.

Másnap szerpentinen ereszkedtünk le a hegyről Mostarba. Gyönyörű, ahogy az egyik kanyarban előtűnik a napsütötte város, és egyre nagyobb és nagyobb lesz, ahogy ereszkedünk lefelé a hegyoldalban. Először a Bulevaron hajtottunk végig, hogy lássuk a háború ma is meglevő nyomait. A Bulevar választotta el egymástól a keresztény és a muszlim városrészt (a Bulevaron belül van a törökkori óváros), itt, és ennek környékén húzódott a frontvonal. Sok romos ház áll még itt, bár sokat újjáépítettek már.

A város az 1400-as évek óta létezik, a törökök építették, igazi kis ékszerdoboz, közepén az Öreg híddal, a Stari Mosttal. Nagy Szulejmán szultán egy Hajrudin nevű török építészt bízott meg, hogy a meglevő függőhíd helyére kőhidat építsen, ez 1566-ban nyílt meg. Több legenda is kering ebből az időből. Az egyik szerint Hajrudin úgy félt, hogy összedől a híd, hogy még a megnyitás előtt bevonult a közeli derviskolostorba, és soha nem látta a kész hidat. A másik legenda szerint három napra a híd alá feküdt, hogy bizonyítsa milyen szilárd az építmény. 1993 novemberében tévé közvetítés keretében lőtték szét a hegytetőről, és ezt a gyalázatos tettet még kitüntetésekkel is jutalmazták. Az újjáépítés tíz évet váratott magára. XVI. századi, úgynevezett kőrakási munkamódszerrel dolgoztak, a régi bányát megnyitva ugyanazt a kőfajtát – a teneliját – használták. A híd 28 m hosszú, legmagasabb pontja 21 m-re van a Neretva felett. A fiatalemberek kedvenc szórakozása, (és nem mellékesen pénzkereseti forrása), hogy leugranak a hideg vízbe. Régen nem is számított férfinek, aki legalább egyszer le ne ugrott volna.

 

 

Az útikönyv szerint az egész nyugati parti óvárosi részt Tabhananak hívták, és cserzőműhelyek voltak itt. A vízimalom nélkülözhetetlen volt a bőrök cserzésében. Ma éttermek, bárok várják itt a megfáradt turistát, a teraszaikról gyönyörű kilátással az Öreg hídra. Átsétálva a Stari Moston (Don't forget! feliratú kő és háborús fényképek a hídház falán) a Kujundžilukon, a vörösrézkovácsokról elnevezett utcában találjuk magunkat. Ez a folyó bal partja. Végigsétáltunk az óvároson, már amennyire sétálni lehet a domború nagyobbacska kavicsokon, ezekből különben nagyon szép minták vannak kirakva, és irtó izgalmas járás esik rajta. Ajánlom mindenkinek a sportcipőt, a tűsarkút meg csapjuk a hónunk alá.

Megnéztük a 350 éves Török házat, kicsit távolabb áll Mostar legfontosabb mecsetje, a Karadjoz bég mecset 1557-ből, mögötte pedig a város legrégibb muszlim temetője szép türbékkel (sírkövek). Nem messze egy hirdetőtáblán vegyesen keresztény és muszlim gyászjelentéseket találtunk. A halottak már megbékélni látszanak egymással…

A Tepa piacra is bekukkantottunk természetesen, ahol rengeteg fügét árultak, frisset és szárítottat, zöldet és lilát. Volt még szép szőlő is, az árusok hangosan és kissé erőszakosan kínálták portékájukat, biztattak, hogy kóstoljuk meg. Jeden (1) euróért kaptunk jeden kilót a finom édes, aromás lila fügéből.

Az 1617-ben épített Koszki Mehmed pasa mecset minaretjéről csodás a kilátás és a rálátás az Öreg hídra.

A következő úti cél a Kravice-vízesés volt. Gyönyörű látvány, a mésztufa gátak által létrejött félkör alakú vízesés. Száz méter szélesen, 25 méter magasról zuhognak le a keskenyebb, szélesebb vízoszlopok, alul kis tavat alkotva, amelyből aztán egy patak folyik ki. Körben erdő van, a tóban fürdeni lehet, az egyik partról a másikra keskeny pontonhídon sétálhatunk át. Kellemes, kedves, hangulatos hely.

 

 

Az utolsó reggel mindig szomorú. Korai reggeli után már 7-kor útra keltünk, és poroszkáltunk visszafelé. A forgalom őrületes volt, egyik dugó a másik után. Két határátlépés után késő délután értünk Szabadkára, a sétánk vége már sötétbe torkolt.

 

 

Szabadka legreprezentatívabb épülete a méreteinél fogva akár parlamentnek is beillő, szecessziós városháza, amely Komor Marcell és Jakab Dezső budapesti építészek tervei alapján épült (1908-1910). Ugyanezen építészek tervezték a zsinagógát is, szintén magyar szecessziós stílusban. Szabadka központját a századforduló remek épületein kívül két viszonylag új szökőkút teszi még hangulatosabbá, amelyeket – csakúgy, mint a városházát – stílusosan Zsolnay kerámiával fedtek, és amelyeknek formavilága szintén a magyar szecesszióra emlékeztet.

Híres szabadkaiak: Csáth Géza (1887–1919) író, zeneesztéta, orvos, Komlós Juci (1919–2011) színművész, Kosztolányi Dezső (1885–1936) író, újságíró, esztéta, Lékó Péter (1979– ) sakkozó, Ortutay Gyula (1910–1978) néprajztudós és Törley Gyula (1858–1907) pezsgőgyáros.

Kicsit fáradtan, de sok-sok élménnyel gazdagodva szálltunk le késő este az OMgK előtt az autóbuszról.

 

Benczekovits Beatrix