Jókai kertészgazdászati jegyzetei

Könyvtárunk kevésbé látványos, de becses darabja dr. Jókai Mór 1896-ban megjelent Kertészgazdászati jegyzetek című könyve.  A könyv összegyűjtött feljegyzéseket tartalmaz, csupa hasznos tanács kertészkedők számára. Ez Jókai egyetlen műve, melyet saját maga adott ki, és ez az egyetlen, amelyben doktori címét használja. 

Sokan meglepődnek azon, hogy Jókai kertész is volt, pedig nem ez az egyetlen tudománya az íráson kívül. Szépen rajzolt, fiatalon festőnek készült, faragványai is művészi színvonalúak. Íróként rendkívül termékeny volt, több mint száz kötet dicséri tehetségét. Annak ellenére, hogy a mai napig a legolvasottabb magyar író, sokan fanyalognak neve hallatán, gúnyos hangon mesemondónak nevezik, lekicsinylően nyilatkoznak a nem realista művekről. Pedig a realizmus csak egyike a lehetséges kifejezési formáknak, nem pedig az egyetlen vagy mindenek felett megszentelt forma. Az irodalom úgy válik költőivé, hogy nem a valóságot, hanem annak valamilyen mását tükrözi.

A valóságot nem tükrözhetjük egy az egyben. A művészet és az irodalom sosem a valóságot, hanem annak csak illúzióját adja.  Hogy mit látunk, hallunk meg a világból, azt meghatározza a kultúra, amelyben felnőttünk, és ez már valamilyen nézőpontot feltételez, ráadásul bármit is írunk le, azzal valamilyen szándékunk van, valamilyen eszmét hirdetünk. Vegyük példának Capote Hidegvérrel című regényét, ezt a jegyzőkönyvszerű leírását egy gyilkossági ügynek. A szerző – természetesen – szelektál a tények között, a valóságanyagot bizonyos eszmeiség alapján csoportosítja, ettől ez már álcázott fikcióvá válik.

Azt se felejtsük el, hogy nem létezik tiszta romantika vagy tiszta realizmus, a kettő átcsap egymásba. A romantikus művekben is jelen van a realizmus, és az a célja, hogy a bennük állított eszményeket elfogadjuk és igaznak tartsuk.

Napjainkban a romantikus művek reneszánszukat élik. Az irodalomnak, és általában a művészetnek ma még inkább, mint valaha, eszményt adó szerepet kell betöltenie, meg kell tanítania a káoszban élő embert arra, hogy minden körülmények között csak emberként érdemes élni.

Én nem tagadom el a regényírónak azt a jogát, hogy az élet árnyoldalait élethűen részletezve csoportosan adja az olvasó elé; de követelem, hogy az élet fényoldalai is el legyenek fogadva realizmusnak. A részeg, a kéjenc csak a valódi emberalak? A hős, a mártír már csak képzelet? A városok szennye, a kloakák förtelme, a lebujok maszatja csak a realizmus? A virágos mező, a háborgó tenger, a falusi magány már csak idealizmus? A kéjvágy, az állati ösztön a valódi emberi attribútum; az erény, a hűség csak tettetett külmáz? – írta Jókai – Akik realistáknak szeretik magukat hívatni, erőszakosan kiválogatják a társadalomból a romlott kivételeket, alakokban úgy, mint helyzetekben: s azokat csoportosítják mesterségesen; hanem azért, mert híven van leírva, a kórház, a fegyenctelep, a tébolyda nem képviseli az igazi világot.

A pozitív Jókai-hősök közös vonása, hogy minden körülmények között többet jelent számukra a becsület, a hazaszeretet, mint az egyéni boldogság, amelyről – bár nagyon szeretik az életet – készek lemondani. 

A negatív hősök gonoszságának gondosan megrajzolt lélektani és társadalmi okai vannak, melyeket Jókai realisztikusan, mély lélektani ismerettel tár elénk (Alphonsine, Athalie, Krisztyán Tódor). Sohasem sémákat, mindig valóságos, egymással össze nem téveszthető alakokat teremtett.

Jókai megértéséhez el kell gondolkodnunk történelmünkön, felidézve a reformkort. Ebben segítenek Mikszáth Kálmán szavai:  A szabadságharc előtti két évtizedben támadtak az óriások. A gondviselés tudta, hogy melyik országba tegye őket, hol lesz rájuk a legnagyobb szükség. Ekkor támadt gróf Széchenyi István, a legnagyobb magyar, Deák Ferenc, a legbölcsebb magyar, Kossuth Lajos, a világ legnagyobb szónoka, Arany János, a legnagyobb epikus költő, Petőfi Sándor, a legnagyobb lírikus költő és Jókai Mór, a legédesebb elbeszélő. Ezek az emberek egyszerre éltek s találkoztak, beszéltek egymással. És velök egyszerre élt és írt Vörösmarty Mihály is. Valóság ez, nem mese.

Szerb Antal Jókait éppen a sokat bírált mesei rokonsága miatt tartotta a XIX. század legszeretetreméltóbb alakjának. Stílusából, meséiből, humorából máig is az emberre mosolyog a szeme, csupa gyermeki jóság és ugyanakkor öreges megértés, és az örök fiatalság földietlen magasba vágyódása. – írta a Magyar irodalomtörténetben.

Ő a „mesterfejedelem”, az álmok országának koronázatlan királya. – írta Kosztolányi Dezső – Ez a kék szemű, szikár férfi, akit ismerősei gyöngének, ingatagnak, erélytelennek neveznek, a XIX. század fordulójánál úgy áll regényes, eddig elképzelhetetlen termékenységével, s termékenyítő álmaival, mint egy Herkules, az írás Herkulese. A magyarság pogány meséi, napkeleti hőskölteményei, a virágénekek elvesztek. Jókai megteremtette prózában. Erényeiben kápráztató, hibáiban nagyszerű, fogyatékossága is a királyok fogyatékossága.

Bőségszaruból öntötte szavainkat, dúsan, záporosan, tékozolva. Nyelvkincsünket teljesen bírta, minden árnyalatával, a népit éppúgy, mint a tudományosat, s a vidéki tájnyelveket éppoly tökéletesen, mint a középkori kódexek latinos, a pesti burgerek németesen selypegő fordulatait. Ő él íróink közül legtöbb szóval. Jókai az elbeszélő próza megteremtője. Hatása épp ezért páratlan. Mondatai beivódtak az egymás után következő nemzedékekbe, alakjai ma is élnek az egész országban, fogalommá váltak. Az írás e művésze és bűvésze nemcsak olvasni tanította meg népét, hanem írni is. Nincs magyar író, aki ne volna neki adósa és tanítványa.

A számtalan méltatás közül Mikszáth Kálmáné kívánkozik még ide: Erdeink zúgása, folyamaink hömpölygése hallik Jókai nyelvében. Virágok a mezőt éppen úgy tarkítják, mint az ő költészetét színes gondolatok. Mintha nem is ember írta volna e könyveket, hanem úgy nőnének a földből maguktól, mint a vadszegfű vagy a marmancs. Mintha, amit az emberek összeálmodtak, millió ember millió éjszakán, az anyaföld azt mind beszíná, s aztán csak elkezdenének ezekből az álmokból csodálatos, édes történetek fakadni, és minden ember ráösmerne a magáéra: „ Ej, nini, hiszen ez már járt valamikor a fejemben!”.

Jókai 1853-ban egy darab földet vásárolt a Svábhegyen, mely nemrég még kőbánya volt.  Nem tudom, minek is vette Móric azt a kősziklát. Nincs azon se fű, se fa, csak olyan hápa-hupa kőszikla, még a csacsi is elvesz rajta. Róza úgy söprögeti össze a földet, melyet a kő tetejére szór, hogy a fűmag kikeljen rajta – idézte Jókai édesanyját unokahúga, Jókay Jolán.

Jókai a kősziklán, ami egykor kőbánya volt, virágzó kertgazdaságot teremtett. Büszke volt arra, hogy kertje számára nem elvett az erdőkből, hanem visszaadott valamit abból, ami valaha az övé volt. Mintakertet teremtett, dúsan termő szőlővel és gyümölcsfákkal, a ház előtt a veranda mentén díszkerttel, amelybe Komáromból, édesanyja kertjéből hozott rózsákat és más növényeket. A házhoz vezető utat hosszan illatozó, háromféle hársfából álló fasor szegélyezte. A gyűjteményes kertek divatja nemigen kapta el őt, természetszeretete a tájra jellemző növények ültetését sugallta neki.

Ma úgy neveznénk ezt a tevékenységet: bánya rekultiváció. Erről az óriási munkáról és a kertészkedés egyéb fortélyairól írt Jókai feljegyzéseiben, a tőle megszokott kedélyességgel, gyermeki jósággal és öreges megértéssel. Mint minden írásába, még a legkomorabbakba is, kertészeti jegyzeteibe is belopakodnak a humor fénysugarai. Ez a könyvecske tanácsait, saját kertészeti tapasztalatait tartalmazza

Ez a sziklahegy volt az anyja egy kőbányá-nak, melyből a közelemben fekvő „hét ház” épült.

Egy mély gödör, sok agyagdomb, törmelék halom, szakadékos hegyoldalok; benőve mind földi bodzával, galagonya, borbolya és kökénybozóttal. Napokig eltartott, a mig baltával, fürészszel utat bírtam magamnak törni a bozóton keresztül, hogy meglássam, mi az, a mit fölvásároltam. Tüskésborz, kigyó, sőt róka is lakott benne elég. Nem félt tőlem az utóbbi; tudta jól, hogy 1853-ban puskát nem szabad tartani a magyarnak.

Hol kezdjem én most a munkát ebben az amerikai ősbozótban? Hát csakhamar jött valaki, aki meghozta a kérdésemre az illetékes választ. Ez volt az északi szél.

Ez ám a kertészgazdának a nehéz tudománya (aki hegyvidéken lakik): – megfogni a földet, megfogni a vizet, megfogni a napot, megfogni a szelet. (Íme, az ősmagyarok vallása praktikus alkalmazásban!) És Jókainak mindez sikerült! A szél ellen védő parkot létesített, felhasználva az ott talált kövek meleg- és fényvisszaverő képességét, lonkákat (teraszokat) épített a szőlő és a gyümölcsfák számára, az esővizet összegyűjtötte és a szükséges helyekre elvezette.

A kertészetnél nemcsak az az élvezet, mikor a gyümölcsöt leszedjük a fáról. Akinek nem gyönyörűség az első ojtványnak a rügyfakadása, akinek nem repes a szíve az első virágbimbó kipattanásánál a gyümölcscsemetén, az menjen a piacra, vegye meg a kész almát, s ne vesztegesse az idejét kertészkedésre.  A gyümölcskertész a jövendő számára dolgozik.

Jókai számára a szőlő jelentette a gazdaság lényegét, szüreteit mindig maga vezényelte, soha semmi kedvéért el nem mulasztotta, így érthető, hogy feljegyzései középpontjába is a szőlőt állította. Mi kell a szőlőnek? A szőlőnek mindenekelőtt föld kell. Azt a földet meg kell csinálni. A szőlő nem engedelmes jobbágy, mint a krumpli, aki tudja már a kötelességét: – a szőlő a szolgabíró, aki munkára hajt s halasztást nem enged. Aki szőlőt ültet, nagy urat vesz magának.

Jókai a szőlő iránti tisztelete mellett nagy figyelmet szentel a gyümölcsfáknak is. Részletes tanácsokat ad a Miféle gyümölcsfajokat szerezzünk a kertünk számára? című fejezetben: Ez ám a legnehezebb kérdés. Mert szép gyümölcsfát nevelni, meg szép (és sok) gyümölcsöt szedni a fáról, két különböző dolog. Ha valahol, úgy a kertészetben áll az a jelszó, hogy: "nézd meg az anyját, vedd el a lányát". Itt következik egy „lajstrom” a Jókainál bő termést hozó fajtákról. Körtéből felsorol több mint 20, almából vagy 15 fajtát. Sokféle cseresznye, szilva, ringló, barack, meggy termett kertjében, leírja előnyös és hátrányos tulajdonságaikat egyaránt.

 Külön fejezetek szólnak a gyümölcsfák ellenségeiről, a hernyókról, fafúró férgekről, és másokról. Jókai a lehetőségek szerint a természetes, környezetbarát növényvédelem híve.

… a madarak védelmezése az egyetlen, egyedüli gyökeres módszere a hernyóirtásnak, nagyban és egészben. Mert ezek aztán a tölgyerdőket is letisztogatják. Minden város, minden falu tegyen törvényt az énekes madarak védelmére, s azok pusztítóinak megbüntetésére. Különösen a néptanítók figyelmeztessék a gyermekeket arra, hogy ne bántsák a madárfészkeket, mert a madarak tehetnek arról, hogy az ő szülőik kertjében alma, körte, barack teremjen.

Egyetlen egy fafúró elég arra, hogy egy 10–15 éves fát semmivé tegyen. Hogy hívják ezt a fafúró férget? Megvallom őszintén, hogy itt elhagy a "diákságom" (Lateinom, ahogy a német mondja). Annyian vannak ezek az átokverte férgek, hogy nem tudom közülük kiválasztani, melyik az igazi? …Van közöttük egy, amely éppen az én mesterségembe kontárkodik, a Bostrichus typographus, amely labyrintszerű folyosókat csinál a fa kérge alatt, amik, az elszáradt kéreg lehámzása után, úgy néznek ki, mintha arabs írásjegyekből alkotott sorok volnának a fába belevésve. A megtámadott fa halálítélete van azokban megírva. A typografus-pondró egy év alatt elpusztítja az egész fát.

A fafúrók lepkefajai azonban mind az éjjeli lepkékhez tartoznak, amik nappal rejtekeikbe bújva, alusznak. Azért ezeket sohasem látjuk, nem is pusztíthatjuk. De látja és emészti őket a varangy és a denevér. Azért ne utáljuk s éppen ne üldözzük rút kinézéséért a varangyos békát s a bőregeret, mert azok a kertésznek a leghívebb barátjai, akik éjjel őrködnek a gyümölcsöse fölött.

Külön szól a katicabogarakról is, a hangyákról is: Egyetlen Istenbogárkája egy óra alatt elemészt tizenkét levéltetűt: egy nap alatt százat. Ha a mi tudós kertészeink kitalálnák a módját, hogyan lehet az Istenbogárkáját mesterséges úton szaporítani akkor ez egymaga elég volna, hogy kertjeinket a mindent elpusztító aphis-férgek-től megszabadítsa. Hanem hát erre nekem, tudom, hogy minden ember azt fogja mondani, hogy "óh, te poéta!" Egyébiránt ugyanezt a jó szolgálatot teszik a kertésznek a hangyák is, melyek a levéltetűtől meglepett fákat egyre járják s ölik és hordják az aphisokat róla. A háládatos gazda aztán azt cselekszi, hogy szétdúlja, leforrázza a hangyabolyokat, elpusztítja a hangyákat; azt hiszi, hogy azok sanyargatják az ő fáját.

Jókai szokás szerint szerény, nem titkolja el, hogy tudása egy részét „orákulumától”, Molnár Istvántól szerezte. Rudinai Molnár István Entz Ferenc utóda volt a budai Vinczellér- és Kertészképző Gyakorlati Tanintézet (ma Budapesti Corvinus Egyetem) igazgatói székében. A következőképpen írta le Jókai birodalmát:

Egy kis paradicsom tűnt fel előttem, melynek legmagasabb részén áll a költő nyári lakása, körülvéve madáretetőkkel, a melyre az erdei madarak rendesen ellátogatnak; sőt, ha hiányzik azokról az élelem, azt is megteszi egy-két élelmes czinke, hogy a költő dolgozószobája ablakán figyelmezteti jóltevőjét az etetővályukban uralgó fogyatékos állapotra.

Jókai nemcsak kitűnő szőlősgazda, de szenvedélyes pomológus is. Fáit mind ő maga ültette és metszette, sőt még ő is nemesítette.

Jókai Negyven év visszhangja című művéből megtudhatjuk, mennyire sokat jelentett számára ez a paradicsom: legvégül, hadd szóljak rólatok, leghívebb munkatársaim, segítőim, gyámolítóm: édes szép zöld fáim! Akiket ültettem, magjáról neveltem, ójtva idomítottam: égnek emelkedő földi társak. Ti tudjátok, mennyit suttogtatok nekem? Mennyi gondolatot hullattatok alá virágaitokkal? Hányszor kerestem nálatok eszmét, felüdülést? Mennyi álmot, ábrándot árnyékoltatok be? Egész világ üldözése ellen hogy rejtettetek el? Szívnek nehéz háborgásait hogy csendesítettétek el? Ha egyszer valaki idejön, azt kérdeni, miért tudtam többet dolgozni nyáron, mint télen, mondjátok el neki, hogy ti is ott voltatok akkor.

A szabad természet volt az én sokatírásomnak legfőbb, legmélyebb titka!

Jókai Mór Kertészgazdászati jegyzetei digitalizált formában olvasható az OMgK honlapján, a digitalizált archívum könyvei között a következő címen: http://www.omgk.hu/Digitarchiv/akv_index.htm

Pálfai Annamária