A rejtélyes Istenfa

Rapaics Raymund: A magyarság virágairól, Kir. Magy. Természettudományi társulat, 1932 (2)

 

Az előző részben (Tudomány az értelmes tudatlanoknak – Rapaics Raymund: A magyarság virágairól. Agrárkönyvtári Hírvilág, 2012. 2. sz.) kérdéseket tettem fel magamnak, azt követően úgy gondoltam, az olvasónak is felteszem azokat – gondolván – talán mást is érdekel, hogy milyen növényi kultúrával rendelkezünk. Ebből mennyit hoztunk magunkkal a távoli hazából, mit kaptunk vándorlásaink során, és mennyi újdonság fogadott bennünket az új hazában, itt a Kárpát-medencében. Izgalmasnak tartottam azt is, amikor egy nagy tudós szellem a másikat megkeresi, mert tudását elismeri, tanulni szeretne tőle. Aztán, hogy ki kitől tanul, az a végén derül ki – általában mindkét fél egyaránt fejlődik. Valószínűleg így történhetett ez Móra Ferenc és Rapaics Raymund életében is.

            Az ókort lezáró középkor átrendezte a történelem színterét. A pogány kultúrát a barbárok támadásai legyőzték. Az új rendszer – a civilizáció – más életfelületet kívánt, és ehhez új formát alakított ki. Így vált az átmenekített növényi kultúra a kolostorok egyik fő szegmensévé. A pogány világ pompás virágkultusza megkopott ugyan, de új értelmet is kapott. Az értelmet az egyház irányította, a kultuszát pedig maga után vonta átszimbolizált jelentéseivel. Európa a kereszt alatt vallott, bejövő elődeinknek megmaradásuk érdekében véres átmeneten kellett keresztülmenniük, és 1000-ben a pogány Vajkból István király lett. Virágkultúránkban is erős változások történtek. A sámánok gyógyító praktikáit a szerzetesek által termesztett növények herbái váltották fel. A kolduló papok a kolostorok kertjeiből növényeket, magvakat, gyógyszereket vittek kik, és a nép körében népszerűsítették azokat. A herbák ismét fontos szerepet kaptak az emberek életében.

            A Jámbor Lajos által elrendelt és kiadatott Capitulare de villis növényjegyzékben megtaláljuk azokat a növényeket, melyeket a letelepedett magyarság is ismert. Latin eredetiségről vallanak – rózsa, liliom, zsálya, petrezselyem szavaink. Több növénynevet egyenesen a szlávoktól vettünk át. A Capitulare de villis növényjegyzéke, mint tudjuk, Magyarországig nem jutott el. Sokan azt hiszik, hogy a barbár népek csak állattenyésztéssel foglalkoztak, és a kert fogalmát csupán a kolostorok kertjei jelentik.  Hogy ez mennyire nem így van, bizonyíték erre az előző számban ismertetett kék, vadkék, kökörcsin és gyopár szavaink, melyeket Levédiából hoztuk magunkkal, azonban a kert kerítéssel védett helyet jelentett, és kétségtelen a kolostorok hozadéka.

            A kolostorkertektől a paraszt- és az úri kerteken át a temetőkig megtaláljuk azokat a növényeket is, melyeket herbák néven ismerünk. Ez a virágflóra új átalakulása és útvonulata Európa-szerte ismeretes. Ugyanúgy történt Németországban, Franciaországban, Szlovákiában, ahogyan nálunk Magyarországon is. Ezek a növények nem csupán az élelmezést szolgálták, hanem – mint már említettem – orvoslásra is alkalmazták. Többnyire erős illatukkal vonták magukra az emberek figyelmét. Később herba mivoltuk csökkent, és csak dísznövényként ültették a kertek, sírok földjébe. Ez történt a csombor, a varádics és a rejtélyes Isten fája esetében is.

 

De hát milyen növényt takar az Isten fája?

A misztikus név mögött nagyon is hétköznapi növény áll. Az 1914-ben megjelent Révai Nagy Lexikona szerint az Istenfa, abruta, seprőruta (Növ., Artemisia abrotanum L.) cserjéstövű és sallangos levelű ürömfaj …. Szára és levele fűszer, különben az egyszerű, nem rikító szépségű kerti virágok egyike ….  A Tájszótár szerint ürömféle, a ciprus egyik fajtája. Tehát egyrészt egy egyszerű növény, de tekintélyét különleges lehetőségei adják.

            Rapaics Raymund Artemisia abrotanumként nevezi, és a mediterrán, ürömféle növények közé sorolja. Már az ókorban Dioszkoridésznél megtaláljuk, és a kolostorkertekbe úgy vonul be, mint a rómaiak különleges növénye. A Capitulare növényei között is megtaláljuk régi nevét.

 

Abroton, az Isten fája

Artemisz istennő a Louvre-ban

Magyar Életfa a Képes Krónikából

 

            Névre utaló magyarázattal is szolgál Rapaics Raymund. Szerinte nevét Közép-Európában azért kaphatta, mert nemcsak orvosi herbaként alkalmazták, hanem fontos varázsszerként is használták. Nevére utal az is, hogy a görög istennőről, Artemiszről nevezték el. Az abrotonon szót szerinte a latinhoz közel álló népek az eredeti formájában használták, míg mások – például a magyar – lefordították azt. Így történhetett, hogy Artemisz istennő nevéből alakulhatott az Isten fája.

            Ez a szerény, egyszerű növény ősz környékén sárgás apró virágokkal ékesíti fel magát. Inkább alacsony, fás tövű, sűrű, keskenylevelű. Kedveli a napos helyet. A szárazságot jól tűri, ezért az ágyások, kerti utak szegélyezésére, elválasztására alkalmazhatjuk, de sziklakertet is díszíthet. Ősszel dugványozással ültethető, tavasszal ajánlatos visszametszeni. A meleget, szárazságot elviseli, ám a szeles helyet nem szereti.

            Népszerűségét citromillatú szára és levelei okozzák. Bódítanak, csábítanak, gyógyítanak. Olaja többek közt abszintolt és szeszkviterpéneket, továbbá nem illékony abrotrint és kumarinokat tartalmaz, melyek az ürömfélék jellemzői. Már az ókori görögök is ismerték és alkalmazták a fehér üröm leveleit.

            Az Isten fája tehát régről segíti az ember életét.

            Az abroton néven ismert növényt gyógyításra alkalmazták, varázserejét tisztelték.

            Az I. században élő Pedaniosz Dioszkoridész Peri hülész iatrikés (A gyógyító anyagról, 60-64.) gyógynövényjegyzékében már említi, és annak sokrétű alkalmazását is megadja képekkel illusztrálva görögül, latinul és más általa ismert nyelven. Ez az ókori könyv az európai és az arab orvostudomány alapműve lett. Végleges formája De medicaminibus herbarum címmel lett ismert. Magyarországon a reneszánsz korában vált forrásművé. Több botanikus-orvosírónk ebből merített, ezt a művet használta fordításban, így Méliusz Juhász Péter Herbarium című művének, Beythe András  Füveskönyvének (1595), vagy 1777-ben Csapó Jánosnak az Új füves és virágos magyar kert című műve megírásához adott alapot.

            Az orvos, botanikus Dioszkoridész– aki katona is volt – így ír az Isten fájáról: …Olajjal kenőcs a hideglelés ellen. Mint alom és füstölő meggyujtva, elűzi a kígyókat, borban véve harapásuk ellen is megsegít. Különösen jó a hatása pók és skorpió csipése ellen…

            A kor másik nagy tudósa, Plinius már a növény varázserejéről is szól. Aki az abrotanum ágát párnája alá teszi, azt szerelemre ingerli és a fű a leghatásosabb eszköz mindenféle olyan varázslat ellen, amely a szerelmet akadályozza.

 

Méliusz Juhász Péter Herbáriuma	Ciprusfű Martini Koszorújából			A római Casanate Könyvtár

 

            Az Isten fája név először a Casanate-könyvtár Korvin-kódexében bukkant fel: abrotanum, Isten faya. Így ismerik az abrotanum-ot a XVI. század szójegyzékei. Schönherr Gyula az 1900-as évek elején Rómában, a Casanate-könyvtárban fedezte fel a kódexet. A latin orvosi könyv képekkel illusztrált, és ezek magyar felirattal is el vannak látva.

            Magyarországon, Méliusz Juhász Péter – Dioszkoridész füveskönyvének német kiadása segítségével – adja közre a növény egyik jellemző tulajdonságát: …Az Isten faya füsti kigyót, mérges állatot elüz, vize pedig póknak, skorpiónak, kigyónak harapását meggyógítja.

            Később Lippay János Posoni kertjében termesztési útmutatást is ad: Abrotanum, Isten fája. Ágas-bogasan nő, az ágai mint a vékony vesszőcskék, akik rakva vannak vékony levelekkel. Ezt jobb gyökéren egymástul elszaggatván ültetni, hogy sem mint magrul vetni. A táblákban szélrül ültessék s ékesíti; meg is nyirhetni. Középszerű földet és eget kíván. Igen jó szaga van, csakhogy nehéz valamennyire … hatalmas főorvosság a pestis és mindennemű méreg ellen.

            Az Isten fája, a varádics vagy éppenséggel a rozmaring a szegény emberek füstölőjeként is szolgált különböző ünnepeiken. Hogy miként űzték, erre már alig lehet példát találni, de az adventi koszorú alapanyagaként napjainkban is használják.

            Az erős emberi hit csodákra képes. Az Isten fájától csodát, bátorságot, varázslást is vártak. Segítséget, megoldást kerestek a mindennapi feladatok sikeres kimeneteléhez.  A nők, az öreg szülék törvénybe menéskor egy zöld vagy télen száraz ágat keblübke dugnak, hogy a törvény előtt eszüknél maradva, bátran tudjanak beszélni. Ezen kívül az élet bármily eseményénél, hol bátorságra van szükség, az Isten fája mindig hathatós – írja 1904-ben tudósításában Kovách Aladár Sárköz község református lakosságáról.

            Az Isten fája azonban nem csak a falusi kertek és temetők növénye lett. A városi lehetőséget is megtalálta: …cipusfű néven ismeri azt a növényt, amely tulajdonképpen itt nem más, mint az Isten fájának helyettese…. Szürke, fűszeres illatú, mediterrán félcserje, amely testvérfajával, a zöld Santolina pinnatá-val gyakori a temetőkben és a kertekben, mint szegélynövény. Nagy elterjedését kétségtelenül annak köszöni, hogy az ősi Isten fájának helyettese. A fűveskönyvek többnyire azt írják róla: haszna mint az Isten fájának.

            A fehér ürömfű gyógyhatása ma is ismert. Régen nagyon sokféle betegségre alkalmazták. Álljon itt néhány ezekből: bélférgek, bélhurut, bronchitis, emésztési zavarok. Ezen kívül étvágygerjesztő, izzasztó és vizelethajtó hatása is van.

            Sárga festékanyagát a gyapjú színezésénél alkalmazták.

            Az istenfának azonban más jelentése is van. A magyar jurták egyik fontos elemét az úgynevezett istenfa adja, de Mózes égő csipkebokra a nép ajkán ugyancsak az Isten fáját jelenti.

 

Pedaniosz Dioszkoridész művének XII-XIII. századi arab másolata   Vőfély lakodalmi kaláccsal (1941, Diósjenő, Nógrád megye)

Egyiptomi Életfa     Pedaniosz Dioszkoridész (Medicina Antiqua, 1250.)

 

            A magyar nép Istenfa szimbolikája átmosódik a vallástörténetileg jegyzett Életfa szinonimájába is. Az életfa az emberi sorsot jelképező fa. Ez lehet egy leveles ág, száraz ág, de akár egy egész fa is. Különböző elnevezései – tebe, zöldág, násznagykalács vagy akár a ma is élő májusfa. Gyakran sámánok is használták, innen kaphatta a sámánfa nevet is. A feldíszített lakodalmi életfát talán még ma is a lakodalmi menetet vezető násznagy viszi, kezéből az ifjú pár asztalára kerül, szimbolizálva a jólétet, ám fő jelentése a termékenységre utal.

            A tudás fáját is egyfajta életfának, világfának kell tekintenünk. Mitológiai, vallástörténeti és népi életünk hitvilágának megfelelően minden nép történetében megtaláljuk mint világmodellt.

            A világfa – a mi égig érő fánk – mint egy közlekedési eszköz szállítja a szereplőket a cselekvéseik során. Cey-Bert Róbert A magyar ősvallás című művében az ősi fát így írja le: … A fa törzsével, ágaival, gyökereivel az égi, a földi, a föld alatti világgal való kapcsolatkialakítás lehetőségének jelképes értékévé vált.

 

Gyönyörűséges jurta valahol Kazahban      Nyers Csaba készíti az Áldost (receptje az Agrárkönyvtári Hírvilág 2005. 4. számában közölt cikkben megtalálható)

Solyóm Nagy Zoltán a múltat idézi

 

            (Cey-Bert Róbert Hunok és magyarok konyhája című könyvét 2005 októberében nagy sikerű közönségtalálkozó keretében mutattuk be a szerző közreműködésével. Az eseményről szóló cikk az Agrárkönyvtári Hírvilág 2005. 4. számban megtalálható.)

            A magyar nép ajkán ma is él az égig érő fa motívuma. Cikkemet egy mesével szeretném zárni, – a gyönyörködtetés mellett – rámutatva arra, hogy meséink hiedelemvilágában hogyan jelentkezik az egyszerű abroton nevű növény csodás, álomszerű misztikus végkifejletté.

 

Az égig érő fa Benedek Elek meséje

 

Volt, ahol volt, nem tudom, merre volt, de valahol mégis volt, volt egyszer egy öreg király, s annak egy igen-igen szép leánya. Bezzeg volt is kérője a királykisasszonynak, de mennyi! A világ minden tájékáról jöttek az öreg király udvarába dali királyfiak, mindenféle hecke-ficki hercegek, de a királykisasszonynak egy sem tetszett. Azt mondta valamennyinek, hogy ő, míg a világ világ lesz, férjhez nem megy, el nem hagyja az ő édes apjaurát. Az öreg király örült is, búsult is ezen a beszéden. Örült, mert erősen szerette egyetlen leányát; búsult, mert elgondolta, hogy ha meghal, árván marad ez a gyenge virágszál, s az a sok haragos királyfi még elveszi tőle az országot. Mondta is sokszor a leányának:

– Gondold meg jól a dolgot, édes leányom! Mi lesz veled, ha én meghalok?

A királykisasszony nem szólt ilyenkor semmit, csak kiment a virágoskertbe, amilyen szépséges kert nem volt a világon. Ott sírdogált, kesergett magában: „Istenem, Istenem, hogy hagyjam itt ezeket a szép virágokat!”

De nemcsak a virágokat sajnálta a királykisasszony. Volt a kert kellős közepén egy fa – hiszitek, nem hiszitek –, éppen az égig ért. Ő bizony nem megy férjhez, mert szentül tudja, hogy ilyen kert s ilyen fa kerek e világon nincs!

– Ne félj, ne félj, kis kertecském, ne félj, ne félj, égig érő fám, nem hagylak el soha ez életben! – mondotta a királykisasszony.

Haj, kerekedék nagy, erős fergeteg, ahogy ezt mondá, felkapta, megforgatta, s úgy fölrepítette a magas levegőégbe, hogy híre-pora sem maradt a kertben. Nem búcsúzhatott el szegény feje sem az apjától, sem a virágoskertjétől. Egy szempillantás múlva elpusztult a fergeteg, sütött a nap nagy hevesen, s amennyi virág volt a kertben, mind lekajladt, elhervadott, mintha forró-meleg vízzel leöntötték volna. Lemegy az öreg király a kertbe, látja a rettentő nagy pusztulást, kiabálja a leányát:

– Hol vagy, leányom, hol vagy?! – de kiabálhatott, a királykisasszony nem felelt.

Összeszaladtak az udvarbéliek, keresték, tűvé tették a kertnek, az udvarnak, a palotának minden zegét-zugát, de sehol nem találták.

– Bizonyosan elrabolták – mondá egyik-másik.

– Talán a föld nyelte el! – találgaták az emberek.

Sírt az öreg király, mint egy kicsi gyermek, majd megszakadt szíve a nagy, erős bánattól. Kerestette, kurrentáltatta az egész országban, még azon is túl, egyetlen leányát s fele királyságát ígérte annak, aki visszahozza. De azt ugyan kereshették, meg nem találták.

Na, telt-múlt az idő. Egyszer a király azt látja álmában, hogy leányát, mikor az a nagy fergeteg volt, a forgószél felkapta, felvitte az égig érő fára, ottan is a kilencfejű sárkány várába. Ha meg nem szabadítják, a sárkány még feleségül veszi.

Még csak ez volt az igazi búbánat. Mert az égig érő fának – csak tudjátok meg – akkora levelei voltak, hogy mindeniken elfért egy ország. Hát aztán ki tudná azt megmondani, hogy melyik levélen van a kilencfejű sárkány vára!

Mindegy, na. Megint kihirdették, hogy a királykisasszonyt az égig érő fára vitte a forgószél, ott van a kilencfejű sárkány várában, s aki onnét lehozza, annak adja a király a lányát s fele királyságát, holta után az egészet!

Hiszen csak ki kellett ezt hirdetni, jöttek a királyfiak, hercegek, grófok, bárók s minden nemzetségbéli vitézek, csak úgy nyüzsögtek az udvarban. Jöttek bizony, de lefittyent orral el is mentek, mert a fának még a közepéig sem tudtak felmászni: nagy szégyenkezéssel visszafordultak. Volt az udvarban egy kis kondásfiú, aki sokszor látta föl s lemászni a cifra gúnyás vitézeket.

– Istenem – sóhajtott a fiú –, ha megengedné a király, én is szerencsét próbálnék!

Ahogy ezt mondá, csak hozzá dörgölődzik egy kis malacka, s azt mondja neki:

– Hallod-e, te kondásfiú! Te mindig jó voltál hozzám, mostan meghálálom. Menj a királyhoz, s jelentsed, hogy te fölmászol az égig érő fára, s le is hozod a királykisasszonyt. Hanem kívánd tőle, hogy elébb ölesse meg a csonka szarvú bivalyt, s csináltasson a bőréből hét pár bocskort s hét rend gúnyát! Te aztán addig menj fölfelé, míg a hét pár bocskor s hét pár gúnya le nem szakad rólad. Akkor érsz egy elényúló ághoz, azon menj végig, lépj rá a legelső levélre: azon van a kilencfejű sárkány vára. Egyebet nem mondok, a többi a te dolgod.

A kis malac hirtelen bévegyült a csorda közé, egy szót sem szólt többet, azt is lassan mondta. A kondásfiú pedig gondolta magában: egy életem, egy halálom, Isten neki, megpróbálom, s ment egyenesen a király elé. Köszönt illendőképpen s elémondá, hogy mit akar.

Hej, csak hallottátok volna, mekkorát kacagott a király! A szívét facsarta a nagy búbánat s keserűség, de mégsem tudá megállani a kacagást.

– Mit mondasz te, emberizink, te?! – kérdezte a kondásfiútól, mintha nem jól hallotta volna, amit az elébb mondott.

– Én azt, fenséges királyom, életem, halálom kezébe ajánlom, hogy felmászok az égig érő fára, s vissza nem jövök a királykisasszony nélkül.

Ott ült a király mellett az udvari bolond is. Kérdi tőle a király:

– No, te bolond, hát te mit szólsz ehhez a bolond beszédhez?

– Azt – mondá a bolond –, hogy fogadd fel ezt a macskabékát vicebolondnak.

De már erre megmérgelődött a kondásfiú. Azt mondta a királynak:

– Felséges királyom, ne hallgasson a bolondra, mert bolond likból bolond szél fú. Ölesse le a csonka szarvú bivalyt, csináltasson nekem hét pár bocskort s hét rend gúnyát, s húzassa a fejemet karóba, ha a királykisasszony nélkül visszatérek!

„Hm – gondolá a király –, ez már mégsem tréfabeszéd!” Azt mondta hát a kondásfiúnak:

– Jól van, fiam, János, úgy lesz, ahogy kívánod, de azt megmondom, úgy essél le a fáról, hogy törjék is ki a nyakad, mert különben a hóhérral töretem ki.

János megköszönte a király jókívánságát, s ahogy kész volt a hét pár bocskor s hét rend gúnya, egy nagyot fohászkodott, kicsi baltáját belevágta a fába, nekilódult a nyelénél fogvást, azután feljebb vágta baltáját, s egy szempillantás múlva úgy elveszett a rengeteg nagy levelek közt, hogy emberi szem nem látta többet.

Hét nap s hét éjjel folyton-folyvást mászott, kapaszkodott, rugaszkodott, hol itt lógott, hol ott lógott, míg a hetedik pár bocskor s a hetedik rend gúnya is le nem szakadt róla. Ekkor – éppen ahogy a malacka elémondotta – egy végtelen hosszú eléhajló ághoz ért. De az az ág olyan vékony volt, mint a karom, még annál is vékonyabb. Nem sokat gondolkozott: hasra feküdt, s úgy csúszott elébb, elébb. Hajladozott az ág erre, hajladozott arra – hej, ha letörik! –, ízzé-porrá törik minden csontikája!

„János, János, térülj vissza!” – mondogatta magában, de ezt csak úgy mondta, ő bizony nem térül vissza, ha már eddig eljött. Ahol, ni! Már itt is van az ágnak az első levele, éppen csak egy jó ugrásra tőle. Nekifohászkodott, behunyta a szemét – szervusz, világ! –, ráugrott a falevélre, hogy csak elterült rajta, mint egy kecskebéka. No, csakhogy itt van!

Bezzeg elállt szeme-szája, mikor széjjelnézett. Hát itt éppen olyan ország van, amilyen odale. Volt itt minden: erdő, mező, falu, város, patak, folyó, tenger, csak embert nem látott, de akkorát sem, mint egy ütés tapló.

Ment, mendegélt János erdőkön, mezőkön, hegyeken, völgyeken által, s a hetedik napon egy gyémántpalotához ért. No, hanem ilyen palotát sem látott még. Kakassarkon forgott, hétezer ablaka s hétezer garádicsa volt. De olyan sebesen forgott, mint a forgószél, még annál is sebesebben. Mire egy garádicsra rá akart lépni, már a más oldalon forgott az, s ha nekiszökött, úgy visszaesett, hogy döngött a föld alatta.

– Úgy-é – rikkantott János nagy mérgesen –, nekem is van eszem, hé! – Fogta a baltáját, hirtelen belevágta egy garádicsba, s annál fogvást szépen fölsétált a gyémántpalotába.

Hát a királykisasszony már messziről szaladt elébe nagy lelkendezéssel.

– Jaj, édes kicsi Jánoskám, hogy jövel ide, ahol a madár sem jár?!

Mondá János:

– Azt bizony ne kérdezgesse a kisasszony, hanem jöjjön velem az édesapjához!

– Jézus Mária, Szent József! Ki se ejtsd többet a szájadon, mert ha meghallja a kilencfejű sárkány, vége az életünknek.

Jött is a sárkány egyszeribe, szakadt a láng mind a kilenc szájából. Kérdi a királykisasszonyt:

– Hát ez az emberizink mit keres itt?

– Ó, lelkem, sárkányom – könyörgött a királykisasszony –, ne bántsd ezt a fiút! Az én kicsi inasom volt, s feljött utánam, hogy engem szolgáljon.

– Jól van, jól – morrogott a sárkány –, meghagyom az életét, de majd én is adok neki dolgot, hadd látom, fele kár-e vagy egész, amit eszik.

Volt a sárkány istállójában egy girhes-görhes, sánta ló, s a sárkány azt parancsolta Jánosnak, hogy csak kúrálja ezt a lovat, de úgy kúrálja, hogy ha valamit kér tőle, mindég egyebet adjon neki, máskülönben az életével játszik.

„Hiszen ez könnyű dolog!” – gondolta János, s mindjárt ment az istállóba. Na, még ilyen lovat sem látott, mióta a világon van. Csak a csontja meg a bőre volt, s a lábára sem tudott állani, feküdt a hídláson, s nyögött a szegény pára, nyögött keservesen. Jánoska sarjút tett elébe, de rá se nézett. Zabot vitt neki, az sem kellett. Biztatta jó szóval:

– Egyél, te szegény pára, egyél! – de egy szál sarjú, egy szem zab nem sok, annyit sem evett.

Egyszer csak megszólal a ló:

– Látom, hogy jó szíved van, te fiú, de hiába kínálsz engem sarjúval, zabbal, ez nem nekem való. Égő parázs az én abrakom, de a gazdám nem ad. Azt akarja, hogy megdögöljek, mert csak én tudom a titkát: hogy s mint lehetne őt elpusztítani.

– Hát mit adjak? – kérdezte Jánoska.

– Égő parazsat, fiam, de sokat.

– Igen, de a sárkány azt mondta, hogy mindig mást adjak, mint amit kívánsz.

– No bizony, ha mást adsz, nem is viszed haza a királykisasszonyt – mondotta a ló.

Egyéb sem kellett Jánoskának. De már akkor ad ő mindent, amit a ló kíván. Mondta is a lónak:

– Na, te szegény pára, kívánj akármit, megteszem!

Mondá a ló:

– Csak azt kívánom, hogy vasárnap, mikor a sárkány a kisasszonnyal templomba megy, te maradj itthon, a favágón gyújtsd meg a kazlat, a többit csak bízd rám.

Alig várta János, hogy templomba menjenek, meggyújtotta a kazlat, s mikor leégett, vitt a lónak egy lapát parazsat. Még meg sem szusszant, mind egy falásig megette, s abban a minutában lábra is állott. Ment egyenesen az udvarra, s ott azt a temérdek sok parazsat megette, de úgy, hogy még a hamut sem hagyta meg. Jánoskának a szeme-szája elállott a nagy álmélkodástól. De hát még akkor ámult-bámult istenigazában, mikor nézi, nézi, s hát látja, hogy a ló szőre ragyog, mint az arany, a bordája egy sem látszik, s nem is négy lába van ennek a lónak, hanem öt.

Megrázkódott, nagyot fújt a ló most, de bezzeg káprázott Jánoskának a szeme. Olyan gyönyörűséges aranyszőrű paripa lett belőle, hogy a napra lehetett nézni, de már aztán erre nem. Azt mondta Jánoskának:
– Na, te legényke, jótétel helyébe jót várj! Hallgass reám! Szaladj le a pincébe, van ott egy nyereg, egy kantár s egy kard, hozd fel hamar!

Szaladt Jánoska a pincébe, veszi a nyerget, kantárt, kardot, de mikor éppen ki akart serülni az ajtón, jő a sárkány nagy derendóciával, megállítja Jánoskát.

– Megállj, hé! Hová viszed ezt a lószerszámot? Meghalsz most, de mindjárt!

Ki is kapta egybe Jánoska kezéből a kardot, s le akarta nyisszenteni a nyakát.

– No, te emberizink – mondotta a sárkány –, búcsúzz az élettől, mert megcsaltál!

– Ne ölj meg, hagyd meg az életemet – könyörgött Jánoska –, nem csallak meg többet!

– Megöllek, te emberizink, hanem elébb még megiszunk egy kupa bort a bűneidért!

Mindjárt eresztett egy kupa bort a legnagyobb hordóból, töltött magának s Jánosnak is, aztán biztatta:

– Igyál, te emberizink, többet úgysem iszol.

Ittak egyet, de Jánoska csak könyörgött tovább:

– Hagyd meg az életemet, kilencfejű sárkány, nem csallak meg többet!

Mondá a sárkány:

– Nem hiszek neked, János, de igyunk még egy kupa bort az én bűnömért is.

Ittak még egy kupa bort. Hát – Uram, Jézus Krisztus! – egyszerre csak elkezdett táncolni a sárkány, nagyokat rikkantott: „lábam ide, nem oda!” – s addig ide, addig oda, elterült a földön, s aludt, mint a bunda.
De bezzeg szaladt Jánoska esze nélkül! Jól levághatta volna a sárkánynak mind a kilenc fejét, de már az udvaron volt, mikor erre gondolt. Mondja az ötlábú lónak az esetét.

– Csak hamar nyergelj s kantározz; jól tetted, hogy nem nyúltál hozzá – mondá a ló. – Mikor egy fejét levágtad volna, egyszeribe felébred, s vége lett volna az életednek.

Jánoska hirtelen fölnyergelte az ötlábú lovat, fölpattant rá, s csak azután kérdezte:

– Hát aztán hová s merre, édes lovam?

– Az erdőbe, kicsi gazdám. Ott van egy vaddisznó, annak a fejében egy nyúl, nyúl fejében egy iskátulya, iskátulyában kilenc lódarázs. Ebben a kilenc lódarázsban van a kilencfejű sárkány ereje, ha ezeket elpusztítjuk, annyi ereje sem lesz a sárkánynak, mint egy szopós gyermeknek.

Eközben elindult a ló sebes vágtatással, s mire Jánoska egyet szólhatott volna, ott is voltak az erdőben.

– No, kicsi gazdám, itt vagyunk. Ahol ni, már jő is a vaddisznó.

Jött bizony, egyenest nekik tartott. Vicsorgatta az agyarát, felállott a két hátulsó lábára, s úgy rugaszkodott nekik, hogy levágja. De az ötlábú lónak nemhiába volt öt lába, úgy ódalba rúgta a vaddisznót az ötödik lábával, hogy egyszeribe felfordult. Nosza, Jánoskának is megjött a kurázsija, kirántotta a kardját, s úgy találta fejbe vágni a vaddisznót, hogy csak kétfelé vált a feje, s uccu neki! kiugrott belőle egy nyúl. Hipp-hopp, utána! Szaladt a nyúl, mint a szél, de még sebesebben az ötlábú ló, s mikor utolérte, úgy megrúgta az ötödik lábával, hogy a szegény nyulacska mindjárt szörnyethalt. Jánoska most már leszállott a lóról, kettéhasította a nyúl fejét, s hát csakugyan benne volt az iskátulya, iskátulyában is benne kellett lenni a darazsaknak, mert zúgtak, dongtak, zakatoltak benne, mintha ördög bújt volna beléjük. Jánoska nem sokat teketóriázott, letette az iskátulyát egy lapos kőre, vett egy másik lapos követ, s azzal úgy ráütött az iskátulyára, hogy se iskátulya, se darázs.

– No, kicsi gazdám – mondá az ötlábú ló –, most már mehetünk haza bátran, ne félj a kilencfejű sárkánytól.
Hát csakugyan, amikor hazaértek, ott feküdt a sárkány a pincében, annyi ereje sem volt, mint egy beteg légynek.

– Megöléd az erőmet, úgy-é? – mondá Jánoskának, mikor meglátta.

– Meg én, de megöllek most téged is, a királykisasszonyt pedig hazaviszem.

– Ne ölj meg! - könyörgött a sárkány. – Vidd haza a királykisasszonyt, s vele ami kincset találsz, mind elviheted.
– Nem kell nekem a te kincsed – mondá Jánoska, s levágta a sárkánynak mind a kilenc fejét, nehogy többet lábra állhasson.

Azzal szaladt fel a királykisasszonyhoz, s elbeszélte, hogy mi mindent nem csinált, amióta nem látták egymást.
– Jaj, lelkem, Jánoskám – örvendett a királykisasszony –, nem is leszek én másé, csak a tied, akár itt maradunk, akár hazamegyünk!

Azt mondá Jánoska:

– De bizony itt nem maradunk, majd csak visszamegyünk valahogy.

Meghiszem azt, ha olyan könnyű lett volna! De csak most jutott eszébe Jánoskának, hogy milyen vékony ágon csúszott ő ide. Ő csak visszacsúsznék valahogy, de a királykisasszony leszédül az ágról, bizonyosan leszédül.

„Mit csináljak? mit csináljak?” – tűnődött, búcsálódott Jánoska, s sétált föl s alá az udvaron nagy búsan. Egyszerre csak elébe áll az ötlábú ló, s kérdi:

– Min szomorkodol, kicsi gazdám?

Mondja Jánoska, hogy min szomorkodik.

– Azon bizony egyet se szomorkodj, hallod-e! Üljetek fel a hátamra, s a többit bízzátok reám!

No, ha úgy, hát fel is ültek az ötlábú ló hátára.

– Most hunyjátok be a szemeteket! – mondá a ló.

Behunyták.
– Most nyissátok ki!

Kinyitották.
Hát ott vannak az öreg király udvarában. Mentek föl a palotába, egyenest a király szobájába.

Hej, Istenem, az öreg király már halálán volt, de mikor meglátta a leányát, felszökött az ágyból, s ha meg nem fogják, mindjárt táncra kerekedik. Egyszeribe papot hívatott, s a fiatalokat összeadatta. Csaptak hét országra szóló lakodalmat. Hét nap s hét éjjel folyton-folyvást ettek-ittak, táncoltak. Én is ott voltam, s addig táncoltam, míg a sarkam hátrafordult, aztán megfutamodtam hátrafelé, s úgy elszaladtam eléfelé, hogy mézeskaláccsal sem tudtak visszacsalogatni.

Aki nem hiszi, járjon utána.

 

 

Felhasznált irodalom:

Lippay János: Posoni kert, 1664.

Dr. Hans W. Kothe: 1000 gyógynövény. Pécs, 2008.

dr. Padányi Viktor: Dentu-Magyaria. Püski, 2000.

Dömötör Tekla: Magyar népszokások. Budapest, 2003.

Benedek Elek: Az égig érő fa. Benedek Elek székely népmesegyűjteménye. Kriterion, 2010.

Dr. Sinóros – Szabó Botondné: Az égig érő fától a muskátlis (kis)ablakig. Agrárkönyvtári Hírvilág, 2003. 4. sz.

Dr. Sinóros – Szabó Botondné: Ősmagyar ételeink, gasztronómiai kultúránk és azok filozófiája. Agrárkönyvtári Hírvilág, 2005. 4. sz.

Dr. Sinóros – Szabó Botondné: Tudomány az értelmes tudatlanoknak - Rapaics Raymund könyvéről,  A magyarság virágairól. Agrárkönyvtári Hírvilág, 2012. 2. sz.

 

dr. Sinóros – Szabó Botondné