Az idei úti cél Kis-Lengyelország volt

 

Az MKE Mezőgazdasági Szervezete 2012 őszi kirándulásán – augusztus 29. és szeptember 2. között – Lengyelország legdélebbi régióját, Małopolskát vette célba.

            Az ezer éves lengyel állam számtalan ponton kapcsolódik Magyarországgal; hogy csak kettőt említsek, nagy királyukként emlegetik Báthory Istvánt, de a magyar trónon is ült lengyel uralkodó, Jagelló Ulászló.

            Az ország neve – Polska – a pole (mező), illetve az ebből származó polanie (mezők lakói) szóból ered. A magyarul használt lengyel szó eredete az óorosz lendó (irtásföld, szűzföld) szóból származó lendzsan (irtásföldön élő) lehet.

            Az ország területe 322 575 km², lakossága 38 millió, ennek több mint 96%-a lengyel. Legmagasabb pontja a Magas-Tátrában levő Rysy, azaz Tengerszem-csúcs, amely 2499 m magas. Legfontosabb folyói a Visztula és az Odera, és 9300 tó is van, de ezek nagy többsége nem Kis-Lengyelországban található.

            Nagy uralkodódinasztia a Piast, a Jagellók, de ült a trónon francia – Valois – és svéd – Vasa – király is. A litvánokkal is szoros szálak fűzik össze az országot, éltek államközösségben is. Az ország néhányszor, hosszabb-rövidebb időre elvesztette az önállóságát, a németek/poroszok/osztrákok, illetve az oroszok többször is elfoglaltak országrészeket. 1918 novemberében lett független. 1989-ben volt az első demokratikus választás. 1999-től a NATO, 2004 óta pedig az Európai Unió tagja.

            A Kis-Lengyelország fogalom a XIV-XV. század óta használt. Fővárosa, Krakkó évszázadokon át (1795-ig) volt Lengyelország fővárosa.

            Ennyi bevezető után lássuk, merre is jártunk. A szlovák-lengyel határ után nem sokkal, Orawkán álltunk meg, amely a Magyar Királyság Árva vármegyéjének északi faluja volt. A gyönyörű kis fatemplomát látogattuk meg, amelyet 1648-ban kezdtek építeni vörösfenyőből fa-csapolással, azaz egyetlen szög nélkül. A faliképek a XVIII. század közepére készültek el, a templom névadójának, Keresztelő Szt. Jánosnak az élettörténetét mutatják be.

            Boldog II. János Pál pápa Karol Józef Wojtyła néven született Wadowicében 1920. május 18-án, a katolikus egyház feje 1978. október 16-tól 2005. április 2-án bekövetkezett haláláig. (Ő avatta szentté IV. Béla királyunk lányát, Kingát és Nagy Lajos lányát, Hedviget, akik mindketten a lengyelek szeretett királynéi voltak.) Szülővárosa volt a második állomásunk, ahol ellátogattunk a városka templomába. A mögötte levő házban töltötte gyermek- és ifjúkorát a pápa. Az épületet egy alapítvány megvásárolta a tulajdonos örökösétől, és a restaurálása után múzeumként fog majd működni. Addig azonban egy szomszédos házban láthatunk emlékeket a szentatyáról: a bölcsőjét, a sílécét, főpapi öltözeteit, a kézírását stb. A templom mögötti kis cukrászdában kedvenc krémesét is megkóstolhatjuk.

 

Az orawkai Keresztelő Szent János-templom

A Kálváriai Szűzanya csodatévő képe Zebrzydowskában

             Kalwaria Zebrzydowska – lengyel Jeruzsálemnek is nevezik – negyvenkét objektumot magába foglaló kolostori épületegyüttes következett a látnivalók sorában. A XVII. századi barokk Angyali Szűzanya-bazilika a Kálváriai Szűzanya csodatévő képéről nevezetes zarándok hely. A Bernát-rendi szerzetesek a környékbeli lakosokkal, valamint a zarándokokkal együtt minden évben a Nagyhéten Keresztutat járnak, a Jeruzsálem helyszíneit jelképező kápolnák sorában – innen ered a lengyel Jeruzsálem elnevezés. 2000-ben felvették az UNESCO Kulturális és Természeti Világörökségek Listájára.

            Estére megérkeztünk kényelmes, szép szállodánkba, ahol finom, lengyel vacsorával vártak. Másnap Krakkót vettük a nyakunkba, egy ötórás városnézéssel kezdtünk, amely majdnem hatórásra sikeredett, hála lelkes idegenvezetőnknek. A város területe 326,8 km², lakosainak száma az elővárosokkal együtt egy és negyed millió. Krakkó az egyetlen lengyel város, amely a címerében megjelenítheti a lengyel címert, a heraldikus jogok szerint ugyanis csak a fővárosi rangú városok tehetik ezt meg. A Visztula partján a Kárpátok ölelésében, de sík vidéken fekszik a város, egyetlen kiemelkedő pontja a Wawel domb, amelyet a vár ural. Krakkó nagyon élhető város, rengeteg a zöld területe (40 park 320 hektáron), tisztaság van, falfirkát csak elvétve látni. Krakkó fontos kulturális központ, Európa egyik fő turisztikai célpontja. 1978-ban az UNESCO világörökségi listájára felvették az Óvárost és a Kazimierz kerületet. 2000-ben Európa kulturális fővárosa volt. Sok színháza, múzeuma, 2008 óta operája és öt nyilvános könyvtára van. 1364 óta működik egyetem a városban.

 

Könyvtárosok a krakkói Jagelló Ulászló szobornál

A székesegyház Zsigmond-kápolnájának arany kupolája

 

A Barbakánnál találkoztunk idegenvezetőnkkel, és a Flórián kapun léptünk be az óvárosba. A város terjeszkedése miatt lebontották a városfalakat, de itt meghagyták, mert a szél innen fúj be a városba, és féltek attól, hogy a szél járványokat visz a városba, gyulladásokat okoz, és nem utolsó sorban felfújja a fehérnép szoknyáját.

A Flórián kapu és a városfal óvárosi része amolyan krakkói Montmartre, festők tanyáznak itt, naphosszat festegetnek, és árulják képeiket. Végigsétáltunk a Flórián utcán, el Jan Matejko XIX. századi, német-lengyel-cseh származású festőművész, a Képzőművészeti Akadémia egykori rektorának háza előtt, majd a Rózsa Hotel előtt, amelynek kapuja fölött ez olvasható: addig álljon a szálloda, amíg a hangya ki nem issza a Visztula vizét, és a teknős körbe nem járja a világot; és akkor egyszer csak kiértünk Európa legnagyobb terére, a 200x200 méteres Rynekre, a piactérre, amelyet ural a közepén álló Posztócsarnok. Ez valaha tényleg posztócsarnok volt, ma már azonban apró boltok sokasága, ahol mindenféle csecsebecsét vásárolhat a turista. A Posztócsarnok előtt áll a híres lengyel költő, Adam Mickiewicz (Petőfi és Arany kortársa) szobra, szemben pedig a szépséges Mária-templom. Két tornya nem egyforma, mert két testvér építette. Az idősebbik azt akarta, hogy az ő tornya legyen a nagyobb, ezért megölte a testvérét. A gyilkos szerszám, egy kés, ma is ott lóg a Posztócsarnok középső bejáratánál. Aztán persze a bűntudat nem hagyta nyugodni, bevallotta bűnét, majd végzett magával is. A toronyból óránként trombitaszó hallik, ami egészen kurtán-furcsán ér véget, mégpedig azért, mert egy fiatalember, Heynal, trombitaszóval akarta figyelmeztetni a várost a tatárok érkezésére, de egy gaz nyila átlőtte a torkát. A XIII. századi alapra épült templomba feltétlenül be kell menni, mert a szárnyas oltára egyedülálló. Egy nürnbergi mester tizenkét éven át alkotta 2808 firenzei aranyért. A keretét a magyar László mester készítette 500 éves hársfából. Ez a késő gótikus stílusú oltár a legnagyobb középkori szárnyas oltár. Szépek az 1370 körül készült színes üvegablakok és a XV. századi papi ülések, a stallumok.

A főtéren álló virágos standok kapcsán idegenvezetőnk elmesélte, hogy Lengyelországban nagy virágkultusz van. Ha esküvőre vagyunk hivatalosak, a menyasszonynak feltétlenül kell vinni virágot, sőt ha férfi a vendéglátónk, hozzá sem állíthatunk be virág nélkül.

Krakkóban sok galamb van. Megtudtuk, hogy ezek egytől egyig elvarázsolt lovagok, és ha majd nagy bajban lesz a város, a boszorka visszavarázsolja őket.

A Ryneken áll még a régi városháza tornya. Az épület többi része elenyészett ugyan, de a toronyban kávézó, a pincéjében borozó várja a megfáradt turistát. Aztán sétáltunk tovább, elmentünk a Szt. Borbála, a Szt. Adalbert, a Domonkos, a Ferences, a Szt. András, a Szt. Péter és Pál-templom mellett, és megtudtuk, hogy Krakkóban 120 templom van. Aztán megérkeztünk a Wawel dombhoz. A vár csücskében, a Tyúkláb bástyában vannak Szt. Hedvig királyné, magyar királylány termei. A vár bejárata előtt a hős Tadeusz Kosciuszko (ejtsd: Tadeus Koszcsuskó), az 1794. március 12-én kitört felkelés katonai vezetőjének lovas szobra áll.

A székesegyház bejáratánál láthatjuk Wawel sárkányának a csontjait. Erről a bizonyos sárkányról tudni lehet, hogy a kedvenc csemegéi a szűz lányok voltak, de jobb híján egy-egy báránnyal is beérte. A ravasz lengyelek egyszer aztán jól kicselezték, ként varrtak báránybőrbe, és ez okozta a sárkány vesztét.

A Szt. Szaniszló és Szt. Vencel-székesegyházat 1020-ban kezdték építeni, az évszázadok alatt többször leégett, átalakították. A háromhajós, kereszthajós bazilikában áll baldachin alatt a haza oltára. A kápolnákban és a kriptában királyok, királynék, nemzeti hősök, művészek nyugszanak. Legdíszesebb a Zsigmond-kápolna, 20 kg arannyal vonták be a kupoláját.

 

A Mária-templom szárnyas oltára

Kosciuszko (ejtsd: Koszcsuskó) szobor a harangtoronyból

 

Ha Isten velünk, ki ellenünk – áll a királyi termek bejárata fölött. Gyönyörű XVI. századi vörösfenyő mennyezeteket látni, minden ajtó kőkerete egyedi, az audiencia, illetve az oda várakozók termének mennyezete alatt Dürer műhelyének freskói futnak körbe, nagyon szép kályhákban és berendezési tárgyakban, festményekben gyönyörködhetünk. Idegenvezetőnk elmesélt egy történetet, amely Sobieski Jánossal esett meg egy csata előtt. A török hadvezér elküldött neki egy bögre mákot azzal az üzenettel, hogy számolja meg a mákszemeket, ilyen rengeteg az ő serege, adja meg magát. Sobieski viszonzásképpen egy borssal teli csuprot küldött vissza, mondván, borsból kevesebb fér az edénybe, de ha megkóstolja, érezni fogja mennyivel erősebb a máknál, úgyhogy a török sereg máris elvonulhat. A csatát a lengyelek nyerték.

Egyéb érdekességeket is megtudtunk, például, hogy az éhes lengyel mérges lengyel. Meg azt is, hogy régen mézsört ittak, de még ma is meg lehet kóstolni ezt az ínyencséget (volt olyan kolléganő, aki bizony meg is kóstolta). Indiai vendégek hívták fel vendéglátóik figyelmét arra, hogy a vár alatt energiacsakra húzódik: van az udvaron egy terület, ahol ezt határozottan lehet érezni.

A várból kijőve lenéztünk a Visztulára, amely felett éppen egy léghajó lebegett, lent a parton pedig a fák között megpillantottuk a SÁRKÁNYt, vagyis csak a szobrát.

Visszasétáltunk az óvárosba, a Ferencesek terére, itt áll Krakkó második legnagyobb épülete, a püspöki palota, és a szépséges gótikus Ferences-templom, Wyspianski szecessziós üvegablakával. Közös sétánk utolsó állomása a Kollegium Maius volt, amely ma a Jagello Egyetem egyik épülete. A professzorok kertjében az árnyas fák alatt pihenhet egyet a megfáradt turista.

Délután a Kazimierz negyedben, a hajdani zsidónegyedben tettünk egy sétát. A II. világháború után már nem laktak itt zsidók, és a betelepítettek eléggé lelakták a városrészt. A rendszerváltás után mozgalmat indítottak, amelynek eredményeképpen sikerült megteremteni a kerület mai, kissé bohém hangulatát. Jártunk a Remuh-zsinagógában és temetőben, a Régi-zsinagógánál, ami múzeumként működik, de épp az orrunk előtt zárták be, a Magas-zsinagógánál, az Izsák-zsinagógánál és a Tempel-zsinagógánál.

 

A sóbányában mindig törpék dolgoztak Kollegium Maius (6., 7. fotó: Jankovics Mónika)

 

A napot a wieliczkai sóbányában fejeztük be. Szerencsénk volt, mert itt is kitűnő idegenvezető kalauzolta csoportunkat. Megtanultuk milyen a máglyarakás, illetve az orgonasípos dúcolási technika, láttunk 300 éves tökéletes állapotban levő máglyarakás-dúcolást, a só kitűnően konzerválta a fát. Jártunk sóból csiszolt járólapokon. A mennyezet sóból van, a falak sóból vannak, meg lehet kóstolni. A levegő tiszta, gyógyulni is járnak ide betegek az erre kialakított termekbe.

Bábukkal illusztráltan láttuk a munkafolyamatokat. 700 kg-os hengerekben szállították a felszínre a sót. A XIV. századtól használtak faládákat, a lovak pedig a XVI. században kerültek a bányába. 135 m mélyen volt az istállójuk, 10 éven át kellett dolgozniuk minden másnap, utána pedig egy közeli – lovak számára kialakított – öregek otthonába vitték őket. Az utolsó lovacska, Baska, 2002-ben hagyta el a bányát. A sóbányai lovak nem vakultak meg, csak a szénbányában dolgozó lovak jutnak ilyen szomorú sorsra, mert nem a sötét, hanem a szénpor okozta a vakságot. A XVIII. században a magyarok csilléket szállítottak Wieliczkába, ugató hangjuk miatt magyar kutyáknak nevezték ezeket. 1772 után az osztrákok robbantásos technológiát vezettek be, de nem képezték ki jól a robbantó mestereket, ezért sok baleset történt. A bányászoknak jó biztosításaik voltak, sok pénzt kellett tehát fizetni a hozzátartozóknak, és hamarosan leálltak ezzel a bányászati móddal. A bányavizet régen kézzel, bőr vödrökkel gyűjtötték össze, később ezt is ügyesen gépesítették, 1683 óta páternoszterrel szállítják a felszínre a vizet. A villanyt 1915-ben vezették be a bányába.

A Janowice kamrában szép történetet hallottunk IV. Béla lányáról, Kingáról, aki a lengyel királyfival történt eljegyzésekor édesapjától a máramarosi sóbányát kérte nászajándékba. Ott eldobta a jegygyűrűjét. Később Wieliczkán sétáltak a királyfival és a kísérettel, Kinga pedig egyszer csak rámutatott egy helyre, és azt mondta, ott ássanak. Nagyon hamar rábukkantak a sóra, és láss csodát, egy só tömbben megtalálták Kinga jegygyűrűjét. A legenda szerint a gyűrű hozta Wieliczkába a sót.

A Piłsudski Kamra vízi összeköttetésben van más kamrákkal, régebben az alagutakon keresztül tutajjal vitték át a turistákat.

Sóból faragott szobrokkal is találkoztunk a bányában, megmintázták Kopernikuszt, Nagy Kázmér királyt, Jozef Pilsudskit, a Második Lengyel Köztársaság első államfőjét, Goethe-t. Több kápolnát alakítottak ki a bányában, ezekben vagy fa- vagy sószobrok állnak.

A legszebb az 1896-ban megnyílt Szt. Kinga-kápolna, amelyet inkább templomnak kellene nevezni, hiszen 54 m hosszú, 18 m széles, 12 m magas. Sóból faragott járólapok borítják a padlóját, hatalmas sókristály csillárok lógnak a mennyezetről. A falakon domborművek az Újszövetség jeleneteivel. A főoltáron Szt. Kinga szobra, a mellékalakok Szt. József és Szt. Kelemen. 1999-ben felállították II. János Pál szobrát is, és ezeket természetesen mind sóból faragták.

A középkorban a só ára az aranyéval vetekedett, és hogy az ár ne csökkenjen, csak télen dolgoztak. Ma a bányászattal teljesen felhagytak, a sóvízből lepárlással állítanak elő sót, évi 16 tonnát, amelyet elsősorban a gyógyszeriparban, a kozmetikai iparban és az élelmiszeriparban használnak fel. 1978-ban a sóbánya felkerült az UNESCO világörökségi listájára.

Nők nem mehettek le a bányába, mert szerencsétlenséget hoztak volna a bányászokra. A XIX. században azonban engedményt tettek, akkor kezdődött az idegenforgalom, és idegenvezető mégiscsak lehetett nő. Kilencszintes a bánya, a legalsó szint 327 m méter mélyen van, összesen 828 lépcsőt tettünk meg lefelé, felfelé szerencsére lifteztünk. A hőmérséklet kb. 14 ^oC odalent. A tavalyi statisztikák szerint honfitársaink a hatodik helyen állnak a látogatók sorában, legtöbben Nagy-Britanniából érkeztek Wieliczkába. Zarándok csoportokat is fogadnak, nekik keresztutat alakítottak ki, amely a 135 m mélyen levő Szt. János-kápolnában hálaadó misével zárul.

A következő nap keretét is Krakkó adta. Reggel a lengyel Faustina nővér tiszteletére épített Isteni Irgalmasság-bazilikában kezdtük a napot, amelyet 2002 nyarán II. János Pál pápa szentelt fel. Amiért igazán érdekes a számunkra, az a magyar Szentek Közössége-kápolna, amely a bazilika alatti kápolnák sorában kapott helyet, és 2004. október 9-én Erdő Péter bíboros szentelte fel. A kápolnát Puskás László görög katolikus lelkész, festőművész közel egymillió darab velencei üvegmozaik-darabkából készült 50 m²-es alkotása díszíti. Az oltárról a Faustina nővér leírása szerinti Krisztus-arc tekint le. A kápolna két oldalán látjuk a „szentfolyamot” magyar, lengyel és más közép-európai szentekkel, boldoggá avatottakkal.

Vacsora után a vállalkozó kedvű utastársak újra buszra szálltak, hogy gyönyörködhessünk Krakkó esti fényeiben.

 

Az Isteni Irgalmasság-bazilika alatti Szentek Közössége magyar kápolna      A jasna górai Szent Kereszt és Szűz Mária Születése-bazilika toronycsúcsa (1., 2., 10. fotó: Horváth Tamás)

A nap gerincét a Warta folyó partján fekvő Częstochowa, illetve annak Fényes-hegye (Jasna Góra) adta. A Jasna Góra elnevezés 1388-ból származik, és a Magyarországról bevándorolt pálos szerzetesek nevezték el. (A Remete Szt. Pálnak szentelt pálos rend az egyetlen magyar rend, Boldog Özséb esztergomi kanonok alapította 1246-ban.) A pálosokat 1382-ben a Piast dinasztiába tartozó Opulai László herceg, Rusz nádorispánja hívta be (ma is vannak magyarul beszélő szerzetesek), megalapította Częstochowában a kolostort (a pecsétes alapítólevél fakszimiléjét mi is láttuk a múzeumban), és az évszázadok alatt Lengyelország egyik vallási és kulturális központjává vált. Itt helyezték el a Szűzanya Csodatévő képét, az úgynevezett Fekete Madonnát. A legenda szerint a képet Szt. Lukács festette a Szent Család otthonából származó cédrustáblára. A legújabb tudományos kutatások szerint a kép megsemmisült valamikor a XII-XIII. század fordulóján, majd egy olasz művész újra megfestette az eredeti deszkán a XIV. században. 1430. április 14-én huszita banda tört be a kolostorba, lerántották az oltárról a képet, bevagdosták a Madonna arcát, és a földre dobták, ahol három részre tört. A képet Jagelló Ulászló és felesége, a magyar Hedvig restauráltatta Krakkóban. A kép a keletkezése óta csodatételekről vált híressé, a hála- és fogadalmi ajándékok több múzeumot töltenek meg. 1650-ben született az öltet, hogy a hálaajándékok felhasználásával készült palástba öltöztetik a Szűzanyát. Számtalan szebbnél szebb, értékesebbnél értékesebb ruhát készítettek az évszázadok alatt, és készítenek mind a mai napig, és időről-időre át is öltöztetik a képet. 1656. április 1-jén II. János Kázmér király a Szűzanya oltalmába ajánlotta országát, felkenve őt a Lengyel Korona Patrónusának és Királynőjének. Jasna Góra a nemzeti szabadság és a lengyelek vallási érzületének szimbólumává vált.

 Az elmúlt években a zarándokok száma meghaladta a négymilliót, akiknek 10%-a gyalogosan érkezett, és növekedett a külföldi zarándokok száma is.

            A kolostor várszerű felépítésű, várfalakkal és bástyákkal van körülvéve, kapukon keresztül közelíthető meg. Tornya 106,3 m magas, 36 harang és csengő lakik benne, ezek máriás dalok dallamát játsszák. Az Arzenál épülete ma már múzeum, és a régi kolostori nyomda is az lett. A kolostor könyvtára mintegy nyolcezer kéziratot, ősnyomtatványt és régi könyvet tartalmaz. A királyi termek a magas rangú vendégek rendelkezésére állnak, az épület falában meghagyták a három belefúródott svéd ágyúgolyót, emlékeztetve a csatára, amikor – egyik csodaként – sikerült megakadályozni a kolostor bevételét, 1655. november 18-án. A kolostor magja, legrégebbi része a Szűzanya-kápolna, ahol a csodatévő kép van a főoltáron (az oltár tervét Giovanni Battista Gisleni olasz építész készítette el), ez a Nemzet Oltára, ahogy a pápa nevezte. Egyik oldalán az átlőtt papi öv (cingulus), amelyet az 1981. május 13-ai merényletkor viselt II. János Pál, az oltár másik oldalán a pápai arany rózsa kitüntetés, amelyet szintén ő adományozott a kolostornak. A kápolna közvetlen összeköttetésben van a Szent Kereszt és Szűz Mária Születése-bazilikával, amelyhez számtalan kápolna csatlakozik, és ahhoz, hogy jól eligazodhassunk bennük, sokkal több időre lett volna szükség. Meg aztán persze felújítás is zajlik, ami szintén nehezíti a tájékozódást. A bazilikát egy tűzvész után késő barokk stílusban építették újjá, 1855-ből való fából faragott gyönyörű orgonájának 105 sípja van és négy manuálos. Szerzetes idegenvezetőnk sok helyen végigkalauzolt minket, múzeumokban jártunk, megmutatta a lovagtermet, amit világi jellegű összejövetelekre használnak, innen nyílik a kolostor (ahová nők nem léphetnek be), amely szintén összeköttetésben van a Szűzanya-kápolnával.

Mielőtt elhagytuk a szemerkélő esős, kissé borús képet nyújtó Jasna Górát, különleges élményben lehetett részünk. Két kórustag kolléganőnk énekelt nekünk gyönyörű dalokat, köztük Wolf Péter Ave Mariáját.

Másnap búcsút mondtuk a kedves Krakkónak, és megkezdtük a visszavonulást. Szomorú volt a búcsú, szomorú helyre igyekeztünk, és az időjárás is ennek megfelelő arcát mutatta. Szemerkélő esőben sétáltunk át az Arbeit macht frei, azaz A munka szabaddá tesz feliratú kapu alatt, hogy alámerüljünk a szörnyűségek hullámaiba. Már biztosan minden olvasó kitalálta, hogy Auschwitzban járunk, amely egykor laktanya volt. Mikor Hitler 1939-ben lerohanta Lengyelországot, ide gyűjtötték össze az értelmiséget, akik lázítani akartak ellene. A háború kitörése után szovjet hadifoglyokat hoztak, akikkel felépíttették Birkenau barakktáborát. Az összegyűjtött zsidókat – később cigányokat és homoszexuálisokat is – idehozták, és mivel vasúti csomópont volt, és a két tábor együtt óriási nagy volt, a munkatáborból 1942-ben haláltábor lett, összesen öt krematóriummal. A birkenaui négy megsemmisült a háború végén, de az auschwitzit megnézheti a látogató. Az idehurcolt másfél millió európai (minden harmadik magyar állampolgár volt) közül egymillió-egyszázezren itt is maradtak. Tárlókban láttunk felhalmozva rengeteg hajat, szemüveget, használati tárgyat, bőröndöket, hátizsákokat. Amit láttunk, az a legutolsó hónapok gyűjteménye, ugyanis – amíg a front távolabb volt – mindent Németországba szállítottak, és ott újrahasznosították vagy eladták. Eleinte regisztrálták a foglyokat, fényképet is készítettek róluk, később minderre már nem volt idő, ezért kitalálták, hogy számot tetoválnak mindenkinek a karjára. Álltunk Birkenauban azon a bizonyos rámpán, ahová befutottak a vonatok, és Mengele doktor osztályozta a foglyokat. Kiket a krematórium irányába, kiket a munkatáborba küldött, néhányakat pedig kísérleti alanyoknak választott ki. A táborigazgató azzal fogadta az újonnan érkezőket, hogy innen csak a kéményen át lehet távozni.

Iszonyú volt ez a néhány óra, most írás közben is ráz a hideg.

 

A birkenaui rámpa   A Willa Koliba Zakopanéban  (3., 4.,5., 12. fotó: BB)

 

Zakopane felé közeledve kisütött a nap, és ezzel a hangulatunk is megváltozott. A városka a Tátra hegyeinek ölelésében fekszik. Jöhetünk ide túrázni, síelni, vagy csak sétálgatni, élvezni a látványt, és jó levegőt szívni. Számos híres ember járt ide nyaralni, feltöltődni. Karol Szymanowski zeneszerző háza, a Willa Atma most múzeum. Itt töltötte öreg napjait Jan Kasprowicz költő, itt élt és alkotott Kornel Makuszyński képregényíró. Stanisław Witkiewicz díszlettervező (meg költő, novellista, festő, fotós, filozófus) is ideköltözött, az ő háza volt a szép Willa Koliba, és az 1890-es években tulajdonképpen ő alakította ki – a helyi népművészetre támaszkodva – a szecessziós díszítő elemekkel kombinált faház típust, amelyből oly sok épült Zakopane-szerte, és még ma is ezek határozzák meg a városka hangulatát.

Először a Fatimai Szűzanya-templomhoz mentünk, amely 1992-ben épült fából, a kápolnában levő Szűz Mária-szobor a fatimai püspök ajándékaként érkezett az 1960-as években. Aztán tettünk egy nagy sétát a városban, hogy magunkba szívhassuk a kertes faházak kellemes hangulatát. Meglátogattuk a kedves kicsi, 1847-51-ben épült ótemplomot, amely szintén fából épült, és a hozzá kapcsolódó ótemetőt a szép régi, gondozott sírokkal.

Aztán befordultunk a sétálóutcára (itt volt a szállodánk is), és egyszerre belecsöppentünk egy egészen más hangulatba. Millió ember nyüzsgött, kis boltok, kávézók, éttermek hosszú sora két oldalt, az út szélén pedig egymás után kis kocsikról árulták az oscypeket, a tátrai ember finom sajtját. Dupla gúla vagy orsó alakú sajtok ezek; klasszikusan csak juhtejből, de ma már 40% tehéntej hozzáadásával is készülhet. Füstölt, füstöletlen és friss sajt változatban is kapható, és nagyon-nagyon finom. Lehet aztán kapni itt bölényfüves vodkát is, meg mindenféle ínycsiklandó karamellákat…

Az interneten – egy utazási blogban – találtam egy érdekes ajánlást, közel Zakopanéhoz, és ez Dębno Podhalańskie. A faluban található a szép, vörösfenyőből csapolásos technológiával épült kicsi fatemplom, a Szt. Mihály Arkangyal-kápolna 1500 körülről, amely az UNESCO világörökség része. 70 falfestmény, festett mennyezet díszíti és egy 500 éves, ma már nem használt tabernákulum. Nagyon hálás vagyok a blog írójának, hogy rátalálhattunk erre az igazi gyöngyszemre. Külön érdekesség, hogy a kápolna mögött egy óriási rózsafüzér van. Nagy lapos kövek ülnek fém foglalatban, fém lánc fogja őket össze, a végén fém kereszt. Még nem láttam ilyet sehol, eredeti az ötlet, nagyon tetszett.

Vasárnap reggel volt, és éppen a mise végére érkeztünk. A pap kicsit morcos volt, látva a busznyi embert, de mikor megtudta, hogy magyarok vagyunk, megenyhült, adott pár percet körülnézni, sőt még egy magyar nyelvű ismertetőt is előkerített. Cserében lelkesen gyönyörködtünk a kis kápolnában. A sekrestyés hozta a képeslapokat, mert fotózni nem szabad. Végül még egy kis éneklésre is engedélyt kaptunk. Alkalmi kórusunk – Bea és Éva, kiegészülve Bélával – szép muzsikával kápráztatott el minket, végül közkívánatra az Ave Maria is elhangzott. Felemelő élmény volt.

 

Hurrá, tutajozunk!  (8.,14. fotó: dr. Szekeres Béla)   Az 500 éves fatemplom, előtte az óriás rózsafüzér (9., 11., 13. fotó: Pálfai Katalin)

 

Mire kiértünk a parkolóba, előkerültek az árusok is a portékáikkal – oscypek, méz, szőrme- és bőráruk –, és akinek volt még pénze, hát elkölthette, aztán indultunk is tovább, új kalandot keresve. A reggeli pára még nem szállt fel, mikor megérkeztünk Sromowcéba. 11 órakor szálltunk tutajra a Dunajecen, és láss csodát, mintegy varázsütésre kisütött a nap. Ez itt a Pieniny-i Nemzeti Park területe, és 18 km hosszan, két és negyed órán át kanyarogtunk a folyóval, sokáig a Trzy Korony, azaz Három korona hegy körül. Van egy 7 km-es folyószakasz, ahol kanyonként hatol át a Pienineken, nagyon-nagyon szép. Minden csupa zöld, de a hegyoldalak itt-ott kilátszanak fehéren, szürkén a növényzet közül. A víz kristálytiszta, általában sekély, de egy helyen 12 m széles és 12 m mély a folyó. Minden tutajt két tutajos – górál fiatalemberek – irányít szép hímzett lajbiban. Négy tutajjal vágtunk neki a haboknak, a mi két tutajosunk Bartek és Gyuri (lengyelül nem sikerült megjegyezni) volt. Bartek lengyelül, oroszul, angolul mesélt a látnivalókról, nagyon aranyos volt. Időnként kacsák szegődtek a nyomunkba, de sajnos nem készültünk finom falatokkal, így egy idő után feladták. Nagy testű sirályok ringatóztak a vízen, a mélyebb folyószakaszokon pedig nagyobbacska halak úsztak el mellettünk. A Dunajec határfolyó, és a szomszédos Szlovákiában is lehet tutajozni. Kecses hidacska ível a két part, a két ország között.

 Szczawnicában kötöttünk ki, itt trélerre teszik a tutajokat, úgy viszik vissza őket a kiindulási ponthoz. Buszok várják a tutajozókat, hogy őket is visszaszállítsák Sromowcéba az autóikhoz, de lovas kocsik is rendelkezésre állnak, némi plusz költséget kell csak áldozni, és mennyivel hangulatosabb... Nekünk azonban nem kellett bajlódnunk a visszaúttal, hiszen a mi autóbuszunk a parkolóban várt ránk, és ahogy mindnyájan megtaláltuk már indultunk is Magyarország felé.

De jó volt írás közben újra átélni ezt a tartalmas, szép, jó hangulatú öt napot! Remélem, élmény lesz olvasni is.

 

Benczekovits Beatrix