A juhtartás és gyapjúfeldolgozás hagyománya

Az OMgK Juh és gyapjú című rendezvénysorozatának második témanapján, február 18-án Fülöp Hajnalka muzeológus, a Néprajzi Múzeum munkatársa tartott előadást a juhtartással kapcsolatos népszokásokról, valamint a gyapjúfeldolgozásról. Fülöp Hajnalka elmondta, a XX. század elején még nagy, 200-300 állatot számláló juhnyájakat legeltettek az erdélyi hegyvidéken. A juhtartásra a vándor (transzhumansz) pásztorkodás volt jellemző, az év nagy részében a legelő után vándoroltak az állatok. Minden évben a téli időszak beköszöntével a hegyekből a Duna árterére hajtották le a pásztorok az állatokat, ahonnan aztán tavasszal újra visszatértek a hegyi legelőkre. A XX. század második felére már annyira lecsökkent a legeltetésre alkalmas területek nagysága, hogy a pásztorok Erdélytől keletre kerestek új legelőt a juhaiknak. A nyájak óriási távolságokat tettek meg, így jutottak el a Kaukázusig, illetve a Krím-félszigetre is.

A juhok elsődleges haszonvétele a hús és a tej volt, emellett szerepelt még a gyapjú, illetve az állati trágya is. A juhász abban az időben a faluközösség megbecsült tagja volt, segítőjével és terelőkutyájával egész évben felügyelte a juhnyájat. Elsősorban a férfiak feladata volt a juhokkal való foglalkozás, női juhászok csak elvétve akadtak. A juhászok életében két fontos esemény volt, mely jeles napokhoz kötődött. Az egyik fő eseményre év végén, Szent Mihály nap táján került sor, amikor a juhászok szerződését megújították, amennyiben a közösség tagjai meg voltak elégedve a munkájukkal. A másik nagy eseményre, az első fejésre Szent György napján került sor, amikor megmérték, mennyi tejet adnak a juhok. A gazdatársulás tagjai annak arányában részesültek az év folyamán a tejből, hogy kinek hány juha volt. Miután a tejmérés befejeződött, a gazdatársulás vezetőjének, az ún. első gazdának a házánál több napig is eltartó táncmulatságot rendeztek.

A juhok nyírását férfiak és a nők egyaránt végezték. Amikor eljött a nyírás ideje, május végén, június elején megfürdették a juhokat. Az emberek csoportokba szerveződve sorra járták végig a falvakat és nyírták a juhokat. Heves megyében, illetve a Jászságban elterjedt szokás volt a női juhnyíró csoportok szerveződése.

A nyírásnak különböző technikái voltak, de a lényege a szakszerűség, amely garancia a jó minőségű gyapjúra. A lenyírt gyapjút a patakban megmosták, megszárították, majd zsákokba tették. Felhasználás előtt minősége szerint válogatták szét, a fonáshoz a finomabb részeket használták.

A fonás kizárólagosan női munka volt. A fonalat guzsalyra tették az asszonyok, és amikor a házimunkával végeztek, nekiálltak fonni. Ősztől tavaszig – amikor a földeken nem volt munka – elkészítették a család számára a szükséges ruhadarabokat. Az asszonyok kisebb csoportokba gyűltek, és fonás közben beszélgettek. Amikor sok ház körüli tennivaló akadt, akkor nem ritkán éjjelente is fontak. A kész fonalat különböző színekre festették, ezekből készültek a ruhadarabokon kívül a tarisznyák, átalvetők, terítők, pokrócok, szőnyegek is. A szőtteseket különböző népi motívumokkal díszítették, gyakoriak voltak például a növény- vagy állatmotívumok. Ezekből a fáradtságos munkával készült remekművekből Fülöp Hajnalka fotóinak segítségével kaphattunk egy kis ízelítőt.

A gyári szövetek elterjedésével mára a gyapjú felhasználása Erdélyben is háttérbe szorult, és így az ezzel kapcsolatos népszokások is lassan feledésbe merültek. Kisebb gyapjúfeldolgozó műhelyek azonban ma is ápolják a néphagyományt, például Csíkkarcfalván, ahol ruhaneműt, illetve terítőket, szőnyegeket készítenek.

Papp Mónika