Éva kertje^*

Én kis kertet kerteltem,
Bazsarózsát ültettem

Akárhogyan is nézem, a gyermekmondóka mindegyik Lieber Éva-képben benne van. Sokkal inkább, mint a barokk kert-kultusz hagyománya – az elvonulás. Ez a felnőtt korban is megőrzött gyermeki tisztaság ugyanis mindig világra-nyitott, természetes, és valóban köze van ahhoz a valósághoz, amelyik sok esetben nem is csak a kézzelfogható matériában nyilvánul meg, hanem a maga ősi szimbolikájában, a nagybetűs Természetben, a Teremtésben, mint ahogyan ez a gyermekvers is a teremtéssel kezdődik: Bazsarózsát ültettem.

            Ültetni rózsát, búzát, tyúkot – férfit jelképező csikófit, amiből kiröppen majd a Pegazus, olyan nemlétező virágot, amelynek bimbója emberfejeket terem, egy tőről fakadó gondolat terméke. Ugyanolyan mély és szoros összefüggésben a lényeggel, mint a mondóka, csak már felnőtt-bonyolultsággal, alkotó-módon termő gondolattal. Ami ha egyszer megköti magát a művész fejében, kifejező formát keres – vízfestékbe áztatja termő magvait, olajfestékbe gyúrja mindennapi kenyerünk megszegése előtti imáját, s az emlékezés csillogó mag-burkába rejti az elmúlás fájdalmát – egy jövőbeli újjáébredés reményében.

Szél, szél fújdogálja

Hirtelen nem is tudom, milyen fuvallattal induljunk el Lieber Éva termő kertje felé. Azzal, amelyik a gyermekkorban vesszőparipát suhint az ember alá, vagy amelyik kisöpri a gondolatot a külvilágba – kiteszi az érzéseket virág képében az ablakba? Mert mindkettőt megtalálhatjuk itt a falakon. Vagy rögtön fújjuk be magunkat a festett-varrott szőnyegek bolyhai közé, s próbáljuk kiszelelni az iparművészet anyagából a képzőművészeti alakítás elemeit?

            Ehhez a megnyitó-szöveghez nem való művészettörténeti elemzés. Lieber Éva képei – nemcsak méretüknél fogva, de – nem valók a műtárgyat természetes közegéből kivonatoló tárgyasztal sterilitásához. Pontosan azért, amiért Hegel a művészeti alkotást a tudományos módszer számára alkalmatlannak tartja, hisz a megismerő gondolatot érzelemmel színezi. Az érzelmeket valóban nem lehet górcső alá tenni – márpedig érzelem, gondolat és hit tagolatlan egységben jelentkezik a Lieber-munkákban. Sőt, éppen a hitből fakadó belső líra, szemlélődés, a külvilág jobbításának szándékával megfestett-megdolgozott képzőművészeti felületek figyelmeztetnek bennünket arra, hogy az eltárgyiasult szellemiség irányából induljunk felfedező utunkra.

            Milyen szellemiséget, világot, világnézetet, tartást, üzenetet hordoznak a munkák? Ennek meghatározása nélkül mit sem érünk az életmű műfajokra tagolódó vizsgálatával, mert nem látjuk az összefüggéseket. Márpedig az akvarelleket láthatóan ugyanaz az alkotó hevület rögtönözte papírra, mint amelyik az olajfesték szigorúbb, fegyelmezettebb rendjével gazdálkodik – ugyanaz a kéz csomózta a gobelinek szálait, amelyik a vásznakon elindított egy képi gondolatot. Csak egy Lieber Éva van tehát, az az alkotó személyiség, aki ugyanazt a világot varázsolja szemünk elé mindegyik műfajban, amelyikben dolgozott. És ugyanannak a világnak a törvényszerűségeit – erről szól az életmű. Ezt a szellemiséget kell keresnünk. És ha megtaláltuk, nagy valószínűséggel választ kapunk majd arra a kérdésre is, hogy mit is jelent valójában a kiállítás címeként aposztrofált Éva kertje.

Akár akarjuk, akár nem, rögtön az elején megkerülhetetlen a hit kapcsán a vallásról beszélnünk, amely a vásznakban, szőnyegekben, s ennél fogva a művészi akaratban jelen van. Nézzük például a Jó Pásztor című festményt. A cím nyilván az Újszövetség egy példabeszédére utal, tehát ebben az esetben a keresztény szellemiség konkrét jelenlétéről beszélhetünk. Lényeges azonban megemlítenünk, hogy nem képes-bibliamagyarázatról, tehát nem a tételes vallás illusztrálásáról, hanem nagyon is önálló mondanivalóról. A Jó Pásztor és az elveszett bárány ugyanis világosan értelmezhető természeti környezetben, szerkesztett kép világban jelenik meg, ami tudatos és szellemiséghez kötött mondanivalóról árulkodik. Gondoljunk csak bele: ezt a tematikát a keresztény művészet évszázadokig pusztán szimbólumokban, az ikonográfiai megjelenéshez híven ábrázolta – mindenfajta természeti kapcsolat nélkül. Sőt, ha lehetett arany háttér előtt, hogy a példabeszéd absztrakt síkján maradjon a kényszerűen figurális ábrázolás.  Lieber Éva kiszabadítja a példabeszéd magvát ebből az absztraktnak nevezhető burokból, és emberhez közelálló környezetbe helyezi. Ékes görög szóval: antropomorfizálja. Nehogy azt higgyük, pusztán azért, mert a figurális formai alakítás ezt tőle megköveteli. Sokkal mélyebb, koncepciózusabb oka van ennek, amit egy következő, szintén vegyes technikájú művel tudnánk illusztrálni.

Menekülés Egyiptomba. Az előző képpel szemben itt szinte csak szimbólumokkal dolgozik a festő, s ha a szamár alakja nem rajzolódna ki világosan (és nem tudnánk a kép alkotójának irányultságát) nem is lehetne a témát beazonosítani. Ha a művészi szándék a Jó Pásztornál az volt, hogy az absztraktumot emberközelbe hozza, itt azt célozza a kompozíció, meddig lehet ebben a természet-alapú világban a krisztusi életút mai konzekvenciáit még az érthetőség határain belül képileg megvilágítani. Pontosabban: mennyire szerves része az emberi létezésnek a megváltás maga. A keresztre feszítés után elsötétülő nap, és az Isten-ember halálát jelképező figura szinte keretbe foglalja a menekülés témáját, ahol – és ez a lényeg – Mária alakja a benne lévő megváltás csírázó gondolatát hordja testében. És ezt a gondolatot vizuálisan a festőnő úgy adja át a nézőnek, mintha a növényi mag kezdődő szárba-szökkenésének lennénk tanúi. Olyan természetes módon, mintha csak a világ ciklikus rendjéről beszélnénk: tavaszról, nyárról, őszről, télről, és a tél utáni vetés zsendüléséről.

Amiről szó van ebben a két képben, tehát nemcsak a keresztény szellemiség beágyazódása az emberi életbe. Hanem a tény rögzítése: Isten bennünk van. Ez a hitelvek szerinti vallásos gondolkozás aztán áthatja a művészi formálást: beleszól a kép belső szerkezetébe, átírja a külvilághoz való viszonyt. Előttünk megy végbe a folyamat, válik szerves egésszé, világot átfogó rendező elvvé: a természet rendje lényegében Istenbe vetett hitünknek létezésre vetített képe. Ha filozófiailag akarnánk megfogalmazni mindezt, azt mondhatnák: Lieber Éva képzőművészetileg fogalmazza meg a létezés kategóriáját – pontosabban a kezdettel és véggel járó létezés és az ezt létrehozó lét közti, bölcseletileg mindig áthidalhatatlan dilemmát, amit csak a hit tud áthidalni. És a művészet.

A megtalált, vagy felfedezett szellemiség hatja át a festett-varrott szőnyegeket is. Mindegyik kép előtt úgy megyünk el, hogy bennünk marad üzenete: a természetben ezt a teremtő elvet kell tisztelnünk, azt a testvéri kapcsolatot, amely a teremtett világban vele összefűz. A konkrét tájélmény: a Dunakanyar vagy a Badacsony látképe még barátibb világ felé kalauzolja a nézőt. Mintegy alkalmat ad a művésznek, hogy a filozofikus gondolkodásmód helyett bensőségesebb ábrázolás felé induljon. Elcsodálkozik egy-egy dombhajlat, völgykatlan szépségén, szinte pertuban van velük. Boldogan mutatja fel a szőlőskerteket, harsány színekben csíkozódó mezőket, csikorgó hideg elleni pamutsálba öltöztetett februári fagyal-bokrokat, melyeket képzelete emberi arcvonással ruház föl.

Lieber Éva menthetetlenül lírai alkotó. Nagy felfedezése az ezüstös varrószál ugyanis kétségtelen lírát csempész bele a képbe, amelybe fogódzva maga is belelép a saját művébe, kinyilváníthatja érzelmeit. Nem csak lelkivilágot tájba-projektáló művészi alakításról van szó csupán. Az előzmények ismeretében úgy véljük, inkább a létezés megnyugtató bizalma árad a képekből, az teszi varázslatossá a körülöttünk lévő világot.

Azt mondtuk, nem fogjuk műtörténeti elemzéssel prózaivá tenni a megnyitót. Mégis, valamiféle választ kéne adni arra, hogy ez az egyfelől filozofikus, másfelől teologikus, egyszerre valláson alapuló, ugyanakkor természeti úton emberközeli művészi világ mennyire Éva, és mennyire Lieber Éva kertje?

Ha meghívónkra pillantunk, rögtön megérthetjük: Éva kertje egy kárpit.

Miklós szőnyege

Vagy nem? Még ha a síkban kiterített kompozíció absztraktabb voltát is nézzük, érzékelhetjük, hogy itt egyszerre konkrét és elvont elemek tartanak feszes egyensúlyban egy olyan kert-ideált, amelyik túlmutat az egyszerű vegetáción. Négy szimbólum: Az Újszövetség négy evangélistája figyeli ezt a világot a kép sarkaiból, őrzi a csengő gyümölcsfák árnyékában fekvő férfialakot, aki felett a nőiességet jelképező csodamadár lebeg. Lieber Éva huncut mosollyal nem oldalborda-értelemben fogalmazza meg saját nemét, sokkal inkább a körülötte lévő kert szépségének letéteményeseként. Mert, most már látjuk, a körülötte lévő kert így igazából Éva kertje (és így Lieber Éváé is…), s mindkettő pedig nem más, mint a Paradicsom kertje. Amit egyetlen művész sem tud elképzelni másképp, csak természetbe-ágyazottan, de a megvallott hit fényével megvilágítva. Emlékezvén arra, hogy milyen jó is volt egykor Isten tenyerén.

Fecske András

^*Lieber Éva posztumusz kiállítását – Éva kertje címmel – június 8-án nyitotta meg Fecske András művészeti író az OMgK Ujhelyi termében, közreműködött Olgyai Veronika és Papp Máté. A gyönyörűséges tárlat június végéig volt látogatható.