A lélek tápláléka

2014. március 4-én nyílt meg az OMgK VárMező Galériájában a Pomázi Bauhaus Festőiskola idei kiállítása. A Kiss János festőművész vezetésével immár húsz éve működő (korábban Pomázi Somodi Stúdió nevű) alkotóműhelynek ezúttal tizenegy tagja állította ki képeit: Détáry Gabriella, Egri Ottília, Kemenes Katalin, Kiss János, Kiss Léna, Koó Éva Lídia, Kovács Tája, Maculska Ilona, Tóth Julianna, Várszegi Rudolf és V. Donáth Györgyi.

Ahogyan a korábbi években is, a megnyitón az idős mester lassú szóval, a teljes meggyőződés magabiztosságával elmélkedett a festőiskola küldetéséről és pedagógiájáról, körüljárva és értelmezve a megjelentek számára, hogy mi is az az emberi tartalom, amit a teremben függő festmények megtestesítenek.

Mi a kép egyáltalán? – vetette föl. A kép a lélek tápláléka, mondta. Mi a lélek? – kérdeztünk tovább gondolatban. A lélek a test–értelem–lélek hármasságának tekinthető ember azon aspesktusa, mely az emberben a világegész jelenlétét mutatja föl: mikrokozmoszban a makrokozmoszt, jelentette ki a mester. Ha úgy tetszik, a lélek az emberben lévő isteni elem. Mert az ember több mint a testnek és a technikai racionalitásnak az összege. Embernek lenni azt is jelenti, hogy önmagunkon kívül is állunk: amennyiben a testnek és értelemnek tekintett embert meghaladó léleknek (világléleknek) is részesei vagyunk. Ennek a magunkon kívül állásunknak, a teljes létbe való odatartozásunknak az üzenetei, tárgyiasulásai a művészi alkotások – hangzott a tanítás. Ennélfogva tanítványainak festményei nem puszta dísztárgyak, hanem olyan emberi tartalmak, amelyek egyszeri megalkotásuk és ismétlődő befogadásuk folyamatában különböző emberi egzisztenciák konstituenseiként, mintegy levegővételekként léteznek. Ez a kép.

(A Metamorfózis nem szerepelt ezen a tárlaton, korábbi kiállításról ismerjük. Álljon itt mégis, annyira igaz rá, hogy a lélek tápláléka.)

Az idei megnyitón a társművészetek közül a költészet kapott hangot, és Kiss János beszéde fényében tökéletes választás volt Csanády Imre Csillagforgó című verse, melyet Sinkovits-Vitay András adott elő. A költemény a kozmikus és mikrokozmikus létdimenzió párhuzamát állítja, joggal is jegyezte meg Kiss János, hogy a vers voltaképp mindent elmondott őhelyette.

Ami mármost a festőiskola pedagógiáját illeti, az szervesen következik az emberről alkotott fenti elképzelésből. A képzésben a teljes ember képzése az, amivel a mesternek törődnie érdemes – vallja Kiss János. Vagyis a mesternek nem utánozni való technikákkal és stílusokkal fölfegyverkezve kell tanítványai előtt járnia. Nem is elöl jár a tanár, hanem tanítványai mögött halad. Követi őket, alkalmazkodik hozzájuk, és csak közvetett módon mutat nekik irányt, hogy külön-külön útjaikra rátaláljanak és rálépni merjenek.

Mert a művész legnagyobb kincse az egyénisége. Ez utóbbi állítását már nem fejtette ki a mester, de a fentiek fényében bizonyára nem úgy kell érteni, mintha valami utcai eredetiség-kultusz reklámízű jelszava volna. Az eredetiség és a különút nem azért fontos, hogy mindenki mástól különbözzünk és hiúságunkat legyezgessük evvel, hanem azért, mert a lét tapasztalását csak saját egyszeri létünk tapasztalásaként végezhetjük el. Az alkotó ember számára a lét tapasztalása a lét művészi eszközökkel való újraalkotását és a tapasztalat másoknak való közvetítését is jelenti; így természetes, hogy művészként sajátszerű, autentikus léttapasztalatra van szüksége, s hogy az ilyen tapasztalat – szinte mellékesen – saját alkotásmódot, saját művészi stílust is eredményezni fog. Nem a saját stílust, hanem a saját tapasztalatot kell tehát alkotóként megcéloznunk, tanárként pedig előmozdítanunk.

 E pedagógiai elv-rokonság miatt vette föl a Bauhaus nevet a Pomázi Festőiskola, nem mintha Bauhaus-stílusban alkotnának a műhely tagjai. Kiss János hosszan ecsetelte az absztrakt festészet kialakulását és a természeti tanulmányokból való művészi elvonatkoztatás munkamódját, melynek pedagógiáját a weimari Bauhaus nagyjai, Walter Gropius, Paul Klee, Vaszilij Kandinszkij, Johannes Itten dolgozták ki és művelték az iskola gyakorlatában. A képelemeknek (vonal, fény-árnyék, folt, szín) és az alkotás általános munkamozzanatainak (természeti tanulmány, kompozíciós terv, színvázlat) tanulható törvényszerűségei: ez az, ami közvetlen tanítás tárgyát képezi Kiss János iskolájában is. A többi: sugallat, biztatás, közvetett útmutatás.

És valóban, a kiállító alkotók mind tematikusan, mind stilárisan saját útjaikat járják. Ha a tavalyi kiállítás színvonalát összességében talán nem is ütötte meg az idei, sok érdekes szépség előtt időzhettünk el március 4. és 29. között a könyvtár galériájában.

Lukácsi Balázs