Sasok, sólymok, keselyűk

Január 29-én ismét érdekes előadást hallgathattunk meg Duhay Gábortól az OMgK-ban. Ezúttal Sasok, sólymok, keselyűk – amit a ragadozó madarakról tudni érdemes címmel mesélt a hallgatóságnak, a Bechtold István Alapítvány a Magyar Solymászkultúráért és a Természetért alapítvány elnöke.

Az előadás felvezetőjében Lükőné Örsi Gabriella, a könyvtár főigazgatója elmondta, hogy ezzel a rendezvénnyel a könyvtár a Herman Ottó Emlékév kapcsán szervezendő programjainak sorát kívánja indítani. Apropóként említette, hogy a solymászat mint hungarikum szerepel a szellemi örökség nemzeti jegyzékén, és a magyar solymászat az UNESCO Szellemi Kulturális Örökség Kormányközi Bizottságának döntése alapján felkerült az emberiség szellemi kulturális örökségének reprezentatív listájára is, mint élő emberi örökség.

Duhay Gábor, aki húsz éven keresztül dolgozott a természetvédelemért felelős minisztériumban, a természet- és tájvédelem elkötelezett híve. Elmondta, hogy már gyermekkorában érdekelték a ragadozó madarak. Korán kezdett solymászattal foglalkozni, jelenleg is tagja a Magyar Solymász Egyesületnek, amelynek egy időben elnökeként is tevékenykedett.

Ebben az előadásában a Magyarországon élő ragadozó madarak bemutatását tűzte ki célul, képekkel illusztrálva. Ragadozó madaraink – az ölyvek, héják, rétihéják, kányák, sólymok, sasok, keselyűk – görbe csőrű madarakként élnek tudatunkban – mondta –, pedig, mint látni fogjuk, nem mindegyiknek görbe a csőre. Ha ragadozó madarat látunk, azt általában sasnak véljük, a sassal azonosítjuk a ragadozó madarakat, pedig az útszéleken, faágakon látott „sas” leggyakrabban egerészölyv.

A ragadozó madarakat csoportosítva, de – mint mondta – nem tudományos alapon, hanem: szokásaik, külső jegyeik, tulajdonságaik alapján megkülönböztetve csoportosította a madarakat.

Vadászatukra jellemző szokásaik alapján megkülönböztetett alacsony- és magasröptű madarakat. Alacsonyan száll zsákmányára a héja, a sas, az ölyv és a kánya, nagy magasságokból pedig szinte rázuhan a vadra a sólyom. Vannak még „üldögélő sasok”, vagyis lesből támadó madarak, amelyek faágon álldogálva várnak zsákmányukra, majd lecsapnak rá. Ide sorolta az egerészölyvet, a gatyásölyvet és a vörösfarkú ölyvet. A leggyakoribb magyarországi ragadozó madár az egerészölyv, amely pockokra, nyúl- és fácánfiókákra vadászik, magára haragítva ezzel a vadászokat. Az ölyvekről megtudhattuk, hogy szemük mindig barna. Láthattunk képet egy gatyásölyvről, és ennek kapcsán megtudhattuk, hogy a sasokon kívül (és persze a bemutatott gatyásölyvön kívül) egyik ragadozó madárnak sem tollas a csüdje. A különleges ölyvek közé sorolta a darázsölyvet, amely, mint neve is mutatja, darazsakkal táplálkozik. Ehhez alkalmazkodva, lába nem erős, karma viszont nagy, ezzel kaparja ki a darázsfészkeket. Érdekességként Duhay Gábor elmondta, hogy neki is volt egy darázsölyve, „aki” egy filmnek és egy Nemzeti Színházbeli előadásnak (Csongor és Tünde) is szereplője volt. A másik különleges ölyv a kígyászölyv, amely kígyókkal táplálkozik. Ez védett, mivel igen kevés van belőle.

Külön kiemelte a villásfarkú madarakat, a barna és a vörös kányát, amelyekből nincs sok. Ezek a madarak nem túl erős testalkatúak, így elsősorban fiókákra, apróbb állatokra vadásznak, nádasos és rétterületeken, leginkább vizek mentén szeretnek tanyázni (előfordulnak például a Gemencben). Homoki Nagy István közismert természetfilmestől véve kölcsön a megnevezést, beszélt nekünk az előadó a „szárnyas leopárdról”, vagyis a héjáról. Azért kapta ezt a nevet, mert a többi ragadozó madártól eltérően akkor is támad, ha nem éhes, mivel igen nagy benne a ragadozó ösztön. A héjára jellemző a sárga szeme és jellegzetesen csíkozott tollruhája. Fákon fészkel, zsákmányállatai a fácán, a nyúl, de még az őzet is meg tudja fogni, pedig nem nagy madár, saját súlya mindössze 1 kg. Jellemzően alacsony röptű, de tud magasban is repülni, fogása nagyon erős, zsákmányát erős lábával öli meg, nem a csőrével. A héja kicsinyített másaként mutatta be a karvalyt, amely galamb méretű, sárga szemű madár, jellemzően a városban vadászik, a verebek és az énekesmadarak réme. A héja bátortalan rokonaiként ismerhettük meg a rétihéjákat: a barna rétihéját, amely nád között fészkel a földön, a kékes, a hamvas és a fakó rétihéját, amelyeket jegyeik alapján igen nehéz megkülönböztetni.

Hallhattunk a levegő urairól, a sólymokról, amelyek a legügyesebb madarak. A levegőben és a földön egyaránt tudnak zsákmányolni. Az északi sólyom Magyarországon nem fordul elő, de képen most láthattuk. A kerecsensólyom a magyarság szent madaraként közismert, képe az 50 forintos érmén is látható. A legenda szerint a turul (kerecsensólyom) vezette a magyarságot a Kárpát-medencébe az őshazából. (A magyarság legendás madaráról Duhay Gábor 2012. október 16-án tartott már könyvtárunkban előadást, amelyről Benczekovits Beatrix számolt be lapunk 2012. évi 4. számában.) Tény, hogy a kerecsensólyom tőlünk nyugatabbra nem fordul elő, pusztai madár, főként ürgére vadászik. Zsákmányát csőrével öli meg, és képes még a sast is elüldözni vagy lekényszeríteni a földre. Fokozottan védett, értéke 1 millió forint. Említette még a vándorsólymot, amelyet – szintén Homoki Nagy Istvánt idézve – „tollas lövedéknek” nevezett, az ugyanis ágyúgolyóként, süvítve zuhan a vadra, belerúg, majd rászáll a földre zuhant állatra. A leggyorsabb sólyom a kabasólyom, amely egy balkáni gerle méretű madár, bogarakon, apró madarakon él.

„Szitáló” sólyomként hallottunk a vörösvércséről, amely egyhelyben lebeg, majd hirtelen lecsap zsákmányára. Ez a második leggyakoribb ragadozó madarunk, városokban is fészkel. Rovarevő sólyom a kékvércse, amely nem épít saját fészket, varjak fészkeit foglalja el. A legkisebb sólyom a kissólyom, amely nem fészkel nálunk, csupán téli vendég, és az apró énekes madarak réme.

Bemutatta legnagyobb sasunkat, a rétisast, amelyet halászó és vízi sasnak is hívnak, mivel ki tudja venni a halat a vízből. A rétisas a legnagyobb fészkelő ragadozó madarunk. A többi sastól eltérően csüdje nem tollas, jellemző rá a V alakú fehér farok. Állománya az utóbbi időben szerencsére felszaporodott, megtalálható a Gemencben és a Balaton-felvidéken is. A legbátrabb sas a szirti sas, amelyet a kirgizek farkasvadászatra is használnak, nálunk rókára vadásznak vele. Az ürgétől a farkasig minden vadat képes elfogni. Igen nagy madár, szárnyának fesztávolsága 2,20 méter, a tojó akár 5-6 kg-ot is nyomhat. Nálunk főleg a Zemplénben fészkel. Természeti ritkaságunk a parlagi sas, amely kifejezetten Kárpát-medencei madár, nyugatabbra nem fordul elő, bár Spanyolországban van egy zárt populációja. A parlagi sas pusztai madár, legjobban az ürgét szereti. Említette még ritka sasfajainkat: a fekete sast (a Hanságban fordul elő 1-2 példány), a békászó sast és a pusztai sast. Legkisebb sasunk a törpesas, amely fákon fészkelő, igen rámenős erdei madár. Nagyon ritka (10-20 példány van belőle), védett madár.

Hallhattunk még ritka vendégeinkről, a keselyűkről: fakókeselyű, barátkeselyű, dögkeselyű. A keselyűket néhány bélyeg megkülönbözteti a többi ragadozó madártól: valami kopaszság mindig van a fejük körül (kivételt képez a saskeselyű, amelynek nem kopasz a feje); nem igazán görbe a csőrük, mivel inkább dögöt esznek, más ragadozók elhagyott zsákmányait; élő állattal nem szállnak szembe; nagyon ritkák Magyarországon.

Előadása végén Duhay Gábor még megválaszolta a rendkívül érdeklődő közönség kérdéseit, és ígéretet tett, hogy egy következő előadásban be fogja mutatni éjjeli ragadozóinkat, a baglyokat is.

Pálfai Katalin