Matolcsy Mátyás és a földreform

„Őrgrófok helyett őrparasztokat a végekre”

Az Országos Mezőgazdasági Könyvtár és Dokumentációs Központ 2014. április 22-én rendezett olvasóköri alkalmán Matolcsy Mátyás Új élet a magyar földön című művének bemutatására vállalkoztunk. A két világháború közötti Magyarország kiemelkedő agrárközgazdászának könyve egyúttal lehetőséget adott a megjelenteknek az 1920 és 1945 közötti magyar társadalom egyik legégetőbb – már az Osztrák-Magyar Monarchia kereteit is feszítő – kérdése, a „földkérdés” problémája körüli együttgondolkodásra. A földreform ügye, a „földkérdés“ – illetve ahogyan a köznyelv gyakran emlegette a korszakban, a „földosztás“ ügye – vagyis a földbirtokviszonyoknak jogszabállyal, törvénnyel való megváltoztatása a XIX-XX. század folyamán többször napirenden volt Magyarországon. Nagyon találóan fogalmazott – több mint negyven évet szentelve a hagyományos paraszti társadalom felbomlása mögötti folyamatok vizsgálatának – Nagy József történész, aki szerint a „földkérdés vörös vonalként húzódik végig a XX. századi magyar történelmen”.[1]

A földkérdés magyarországi története mindig szorosan egybekapcsolódott nemcsak a társadalompolitikai kérdésekkel, hanem a nagy nemzeti sorskérdésekkel és persze a nemzetközi folyamatokkal is.[2] Ez a körülmény sajnálatosan nem jelentette azt, hogy a földbirtok-politikát reformálni akarók, valamint a földreform ügyével mélyen és tudományosan foglalkozó reformerek javaslatait figyelembe vették volna a történelmi sorsfordulók idején.  Erre utalt Romány Pál, a téma kutatója is Elveszett reformok – elfelejtett évtizedek címmel napvilágot látott tanulmányában, amikor úgy fogalmazott: “Elmaradásaink egyik oka éppen az, hogy a reformjaink és reformereink gyakran ítéltettek elhallgatásra”.[3] Az 1945-ös földosztás megkongatta a „lélekharangot” a magyar nagybirtokrendszer felett, ám a két világháború közötti mindennapok magyar valóságának is egyik legfőbb társadalmi kérdése még a parasztság helyzete és a földtulajdon sorsa volt.  Nem véletlen tehát, hogy a földnélküli szegényparasztság szociális helyzetén agrárközgazdászként javítani akaró Matolcsy Mátyás – sok más kortársával együtt – a magyar társadalom széles rétegeit érintő földreform ügyét tekintette a legsürgetőbb agrárpolitikai feladatok egyikének.  

A 24 évesen műszaki, 27 évesen közgazdasági doktorátust szerző Matolcsy Mátyás ösztöndíjasként megfordult Angliában, Németországban, Franciaországban, sőt eljutott az Amerikai Egyesült Államokba is. Kíváncsi volt az Amerikába kivándorolt magyarok életére, és az itt szerzett tapasztalatai is közrejátszottak abban, hogy figyelmét egyre inkább a magyarság sorskérdései felé fordította. Az USA-ban szembesült azzal, hogy a XIX. század utolsó évtizedeitől kivándorló magyarok zöme szegényparaszt, zsellér, napszámos, földnélküli agrárnincstelen. Szociális érzékenységéről már ezekben az években tanúbizonyságot tett, hiszen azért, hogy testközelből megismerje a munkásság életét, önként dolgozott gyári munkásként is. Később úgy nyilatkozott életének ezekről az éveiről, hogy: „Bár nagyszerű elhelyezkedési lehetőségeim kínálkoztak az angol-amerikai műszaki világban, mégis hazajöttem. A magyar föld hazahozott.”[4]

Az 1930-as évek elején kezdte meg munkáját mezőgazdasági szakelőadóként a Magyar Gazdaságkutató Intézetben, ahol elismert agrárközgazdászként igen termékeny irodalmi működést fejtett ki. Sok más kortársával együtt kereste a választ a kérdésre: hogyan lehetne a magyar szegényparasztság életszínvonalán javítani a „hárommillió koldus” országában? Nem túlzás azt állítanunk, hogy élete középpontjába a földkérdést, a mélyreható földreform ügyének mindenáron való megoldását állította és ebben a vonatkozásban erős jellemének köszönhetően küldetéstudattal is rendelkezett. Küldetéstudata mögött vízió, folyamatosan formálódó konkrét megoldási javaslat állt, túlmutatva a korabeli pártprogramok néhány oldalas „kinyilatkoztatásain”.

Szociális érzékenységén túlmenően a falut, a paraszti társadalmat, a „magyar rögöt”, nagyon szerette, hiszen gyermekkorát a Pest-Pilis-Solt-Kiskun vármegyei nagykátai járásban található farmosi családi birtokon töltötte. A több mint 300 katasztrális holdas farmosi családi birtok ügyeit testvérével – a Matolcsy Mátyás javaslatára később szintén politikai pályára lépő, valamint a helyi lakosokat térítésmentesen gyógyító orvos bátyjával – Matolcsy Tamással – intézte. A birtok csaknem fele szántóföld volt, némi nádassal, ám a birtokon 50 hold szőlőt és közel ugyanekkora területű gyümölcsöst is telepített a testvérpár.

Az 1930-as évek elején kezdte írni agrárvonatkozású – az Országos Mezőgazdasági Könyvtár és Dokumentációs Központ állományában is fellelhető – munkáit, mint A mezőgazdasági munkanélküliség Magyarországon (1933), Agrárpolitikai feladatok Magyarországon (1934)[5], Az Új földreform munkaterve (1936), Jövedelemeloszlás Magyarországon (1936), Új élet a magyar földön (1938),  A magyar mezőgazdaság adósságterhének alakulása 1924-1944 évben (1944)…

Közismert, hogy Matolcsy Mátyás 1935-1944 között országgyűlési képviselő is volt. Alapvetően ez az egyik oka annak, hogy személyén túlmenően agrárvonatkozású könyveinek egyes darabjait sem látták szívesen 1945 után. Az 1935-ös választáson lépett fel először a nagykátai kerületben a Nemzeti Egység Pártja támogatásával, majd a legfiatalabb képviselőként kezdte meg a munkát. Ezekben az években ismerkedett meg egy hozzá hasonlóan szociálisan érzékeny fiatal közgazdásszal, a népi író Kovács Imrével. Országjárásuk során felkeresték az országnak azokat a területeit, ahol a földműves munkásság, az agrárproletariátus, a földnélküli mezőgazdasági munkásság nagy tömegben élt. Később ezek az élmények ihlették Kovács Imrét a Néma forradalom című szociográfiájának megírására, amely munkájába maga is megpróbálta belesűríteni a szegényparasztság minden nyomorúságát és keserűségét. Kovács Imre az akkori Sövényháza mély szegénységben élő lakosságáról írva megjegyzi könyvének első lapjain: „Matolcsy Mátyással jártuk a pusztulásnak ezt a szomorú birodalmát.”[6] Matolcsy Mátyás is bekapcsolódik a népi írók falukutató mozgalmába és 1937-1938 között a Válasz című folyóiratban jelentek meg – a szerkesztőbizottság tagjaként – agrárvonatkozású cikkei. Korán felismerte, hogy a parasztság alsó rétegeit érintő szociális gondolatot, illetve annak kulcskérdését, a mélyreható földreform megvalósítását a kormánypárt „szabotálja”, és ellentétbe kerülve a kormánypárt több fontos alakjával – Gömbös Gyula miniszterelnök halála után – ellenzékbe ment. Minden olyan párt vagy mozgalom felé tájékozódott, amelytől a mélyreható földreform megvalósulását várni lehetett. Előbb az Eckhardt Tibor vezette Kisgazda Pártban találjuk, majd innen hamar távozva megalakította a szociális kérdések és a földosztás tekintetében programjában erőteljesen elkötelezett Nemzeti Front nevű pártalakulatot. Az 1939-es „pünkösdi választás” esős keddi napján szerzett mandátumot, és már mint nemzeti szocialista képviselő jutott be a képviselőházba. Tagja lett Szálasi Ferenc nyugalmazott vezérkari őrnagy Nyilaskeresztes Pártjának is. A pártban Matolcsy az „országos parasztszéktartó” titulust kapta, és Szálasi Ferenc őt bízta meg a parasztság megszervezésével. Ennek keretében Matolcsy ún. parasztfőiskolát szervezett a járási és községi parasztszéktartók számára, és szerepet kapott a párt Országépítő Tanácsában is, mint agrárszakértő. 1942-ben úgy döntött, hogy elhagyja Szálasi Ferenc táborát. Ugyan rövid ideig még a kormánypárt színeiben politizált, ám hamarosan hátat fordított az aktuálpolitikának, és visszatérve a tudományos életbe a Magyar Gazdaságkutató Intézet igazgatója lett. Nézeteihez haláláig hű maradt.

A Cserépfalvi Kiadó gondozásában 1938-ban napvilágot látott munkáját a szerző tizenkét fejezetre osztotta. A mű tartalomjegyzékét átlapozva azonnal szembetűnik, hogy a Matolcsy Mátyás által elképzelt földreformmal rengeteg közvetlenül vagy közvetve kapcsolatban lévő kérdést kell rendezni: jogit, pénzügyit, adóügyit, piacszervezést, szociálist (biztosítás, betegellátás, nyugdíj) és a termelést konkrétan érintő kérdéseket is, mint a mezőgazdasági szakoktatás, telepítés, tagosítás, mesterséges öntözés. A probléma komplexitását a harmincas években gyakran hangoztatta is a szerző. Korábbi műveinek eredményeit felhasználva elemezte az ország jövedelem-eloszlásának korabeli viszonyait. Idevonatkozó pontos adatait, a korszak gazdasági, társadalmi és szociális viszonyaival foglalkozó számos modern feldolgozás is használta.[7]

A könyv tartalma tükrözi a szerző agrárközgazdász és mérnök végzettségéből eredő számtani precizitását, és az egyes részkérdések mélyreható kimunkálásának igényét. A tények, számok, „realitások” talajáról nem mozdul el, és reformtervét mélyen szántó gondolatokkal közli, ábrákkal, diagramokkal szemléltetett kidolgozottsággal. Kimutatásaiban támaszkodik a Magyar Királyi Központi Statisztikai Hivatal anyagaira, a Magyar Statisztikai Szemle adataira is. A munka nyelvezetét tekintve föltűnhet az olvasónak, hogy Matolcsy Mátyás használja a korszak közgondolkodásában általánosan elterjedt „faj”, „magyar faj”, „fajfenntartó néprétegek” fogalmakat. Számos kortársával együtt ezeket nem biológiai, „fajbiológiai” fogalomként, hanem a „nép” a „nemzet” szinonimájaként alkalmazta.

A könyv tartalmát „madártávlatból” szemlélve is látszik, hogy Matolcsy meghaladja az egész magyarországi birtokpolitikáról korának mindennapi közéletben folyó vitáit. Nem „ragad le” a korszak közgondolkodásában a századforduló óta gyakran boncolgatott és a korabeli földbirtokstruktúra megváltoztatásáról folyó viták –  „A nagybirtok vagy a kisbirtok hozama növeli jobban a nemzeti jövedelmet?”, „Megszakítaná a termelés folytonosságát egy mélyreható földreform?” – egyébként nem megkerülhető kérdéseinél. Meghaladva a probléma felszínét érintő és a földbirtokmegoszlás korabeli struktúrájának tarthatatlanságát sokszor parttalanná tevő felületes okfejtéseket, teljes rendszerváltozást hirdet meg Magyarországon a kapitalizmus termelési rendjén belül. Koncepciója szerint elsődlegesen egy mélyreható földreform fog a magyar népi közösségen belül egyenletesebb jövedelem-eloszlást teremteni, és ezáltal a parasztságot mint  nemzetfenntartó népréteget megerősíteni.

Az első fejezet, a „Gazdasági rendszerek” címet kapta. A szerző az egész agrárkérdést beilleszti a nagy nemzetközi folyamatokba, valamint az ezeket irányító – életciklusukban akár évszázadokat is átívelő – eszmerendszerek hatásába. Nagyító alá veszi a XIX. század végétől kialakult – illetve saját korában kialakulófélben lévő (Szovjetunió) – gazdasági rendszereket, valamint a gazdasági rendszerek mögött húzódó eszméket, ideológiákat. Világosan látja, hogy a korabeli – valamint a megelőző évszázadokban kialakult – eszmeáramlatokhoz való viszony tisztázása nélkül lehetetlen a következetes földbirtok-politika elveinek kialakítása. Matolcsy abból indul ki, hogy saját korában – a Szovjetuniót leszámítva – a világ közel 4/5 részén kapitalista termelési rendszer uralkodik. A kapitalista termelési rendben nagyjából 1918-ig a gazdasági liberalizmus dominál és ennek eszmeiségéből eredően a gazdasági életet a „termelés a profitért” elv határozza meg. Az „erők szabad játékának” ebben a szisztémájában „A cél az, hogy a javakat minimális költséggel szerezzük meg, és belőlük a maximális hasznot igyekezzünk kihozni.”[8] A gazdasági liberalizmus a feudális világ kötöttségének felváltásával, valamint – a polgári társadalomban kiváló közeget találva – a „modern civilizáció” megteremtésével hivatását betöltötte, és bukása elkerülhetetlen. Érvei között központi helyet foglal el annak hangoztatása, hogy a kapitalizmus gazdasági liberalizmusa az egyénnek csak a testi épségét védi a fizikai támadásokkal szemben, ám az egyes embert teljesen védtelenül hagyja a gazdasági élet küzdőterén. Az örök emberi természettel összhangban a magántulajdon alapján áll, ám elfelejti, hogy a profitnak nem kizárólag az egyén maximális hasznát, hanem a nemzeti közösség jólétét is szolgálnia kell.

Eszmefuttatását a szerző lefordítja a földbirtok-politika „nyelvére”: „A természet rendjéből adódóan nem egyformák az egyes ember képességei. … A tulajdonos például nagyon sok esetben, vagy gyenge képességei vagy szakképzettség híján, nem használja megfelelően vagyonát. … Az a nagybirtokos pl., aki … 3000 holdnyi szántójából csak 200-300 holdat míveltet és a többit a gaz veri fel … ezer és ezer ember életszínvonalát nyomja le és dönti pusztulásba az ott lakó népet.”[9]

Nemzetközi kitekintést téve megállapítja, hogy az első világháború lezárulásától a gazdasági liberalizmus helyébe a világ számos országában „irányított tervgazdaság” lép, a kapitalista termelési renden belüli legkülönbözőbb árnyalataitól egészen a szovjet típusú bolsevik tervgazdaságig. Megértve az „idők szelét” Magyarországon is rendszerváltozás kell – ám életképtelennek tartva a szovjet berendezkedést – a kapitalizmus termelési rendjén belül.

De hogyan alakult a magyar gazdasági és társadalmi fejlődés? Saját korának idevonatkozó viszonyait a „Magyarország jelenlegi gazdasági rendszere” című fejezetben veszi nagyító alá. Számos kortársával együtt az alapvető problémát Matolcsy is abban látja, hogy Magyarországon a kapitalizmus gazdasági liberalizmusa nem a feudális világ romjain teremtett új világot – mint Nyugat-Európa több országában –, hanem feudális talajból nőtt ki, és feudális alapra építette fel rendszerét. Az Új élet a magyar földön című könyv szerzője már fegyházbüntetését töltötte 1948-ban, amikor egykori népi írótársa, Veres Péter is ugyanerre utalva jegyzi meg: „… Magyarországon nemcsak a kapitalizmus tört be, hanem a feudalizmus is itt maradt és kapitalizálódott.”[10]

Részletesen adatolva vázolja fel művében Magyarország jövedelem-eloszlásának korabeli viszonyait és saját kora földbirtokstruktúrájának jellemzőit. Az ezer holdon felüli birtokkal rendelkező – kb. 1100 tulajdonos – nagybirtokosok és nagybérlők szűk rétegének, valamint a magyar társadalom többségét kitevő – eltartottakkal együtt nagyjából 3 millió főt jelentő – paraszti társadalom legelesettebbjeinek, a mezőgazdasági napszámosok, cselédek és törpebirtokosok világának kirívó egyenlőtlenségeit. „Az egyik oldalon tömött raktárak, a másikon kenyeret nélkülöző családi asztalok” világát, amelyről a korabeli Magyarország egészségtelen birtokmegoszlására kitérve szemléletes képet fest a szerző. Az ország területén található 1,6 millió gazdaság 52 %-a 2 katasztrális holdnál kisebb terjedelmű földterülettel rendel­kezett. Viszont a 16 millió katasztrális holdas összes mezőgazdasági területnek mindössze 4,5 %-át képviseli. A gazdaságok 0,1 %-a pedig 1000 katasztrális holdon felüli volt, ami – tulajdonosok szerint összegezve – az ország területének 30,3 %-át tette ki.

A korabeli földbirtokstruktúráról alkotott képe hatására a szerző megállapítja, hogy pontosan ez a két „gazdaságnagyság” az, amely legkevésbé kívánatos a magyarság jövője szempontjából, és amely mégis igen jelentős szerepet játszik a harmincas évek magyar mezőgazdasági termelésében: a „nagyüzem” illetve a „törpegazdaság”, és persze földnélküliség, az agrárproletárok világa.

Megítélése szerint a feudális világ maradványai és a gazdasági liberalizmus kölcsönhatása gátolta meg a paraszti társadalom legelesettebbjeinek megerősödését. „A feudális világ késői kitolódása lehetetlenné tette, hogy a parasztság évről-évre felsorakozó új tömegei új egzisztenciává váljanak, a gazdasági liberalizmus szele pedig a földhöz nem kötött magyarságot szétszórta a szélrózsa minden irányába…”[11]

Miért nem jó a nagybirtok – teszi fel a kérdést Matolcsy – azon túlmenően, hogy igen egyenlőtlen jövedelmi viszonyokat teremt? „Élettelenné, néptelenné és szegénnyé teszi a falut, mert a nagybirtok jövedelme és szükségletei közvetlenül kapcsolódnak az ország vérkeringésének fő ereibe – főleg Budapestre – anélkül, hogy vidéken megfordulva új munkaalkalmakat teremtve alapja lenne a vidéki társadalomnak.”[12] Agrárközgazdászi precizitással, és részben a Kovács Imrével folytatott országjárásán szerzett gyakorlati tapasztalatait felhasználva vizsgálja meg a Duna-Tisza-közén fekvő, valamint közel ugyanolyan területű települések – Cegléd, Sövényháza (ma Ópusztaszer) és Kiskunfélegyháza – életét. A települések határában egyaránt 40-50 ezer katasztrális hold föld terül el.  Ám különbség, hogy míg Cegléd és Kiskunfélegyháza óriási határában úgyszólván nem volt nagybirtok, és a települések határának közel 70%-a az 5-100 katasztrális holdas kisgazdaságok tanyáival volt teleszórva, addig Sövényháza határából csaknem 37 ezer katasztrális holdat Pallavicini Alfonz Károly őrgróf hitbizományi birtoka tett ki, valamint ebből adódóan az 5-100 katasztrális holdas birtoknagyság mindössze 5%-kal szerepelt. Vizsgálódásaiból azt a következtetést vonja le, hogy azoknak a településeknek a határában, ahol a nagybirtok súlya kisebb, a közösség gazdasági életében jelentős tőkeképződés megy végbe. Ezeken a településeken nagyszámú önálló kisiparos, kereskedő és szabadpályán dolgozó egzisztencia él, akik a kisgazda társadalommal karöltve a stabil polgári társadalom törzsét alkotják. Ezzel szemben azokon a területeken, ahol nagyüzemszerű mezőgazdasági termelés folyik, a vidék élete elsorvad. A nagybirtok révén a jövedelem nem rakódik le helyben, és a tőkeképződés folyamata nem falun, hanem Budapesten és külföldön megy végbe. Az ilyen vidékeken az egy-két nagyjövedelmű nagybirtokos mellett nagyszámú cseléd- és munkásnép tengődik kevés iparossal, kereskedővel és önálló egzisztenciával.

A földbirtok egészségtelen megoszlása tehát az egyik legfőbb oka annak, hogy a magyar falvak legnagyobb része elmaradott, szegény, és a lakosság száma csökken.

Matolcsy korának viszonyaiból, illetve a statisztikai adatokból levonja konklúzióit és megteszi a maga javaslatait: „Teljes rendszerváltozást követelünk a kapitalista termelési rendben. Erre a fundamentumra kell felépíteni azt az egészséges életformát, amelyben a magyarság élete és fejlődése biztosítva lesz. A kapitalizmus jelenlegi megjelenési formáit azonban teljesen le kell rombolni. … Magyarország feudális berendezkedésének és gazdasági liberalizmusának felszámolását követeljük: a mérhetetlen latifundiumok és nagybirtokok helyett önálló, független kisgazdatársadalmat, a nagyipar mellett saját otthonában lakó munkás-polgárságot.”[13]

A teljes rendszerváltozáshoz azonban a gazdasági liberalizmus világára jellemző „erők szabad játéka helyébe” az állam legfőbb irányítása kell, hogy lépjen. Az irányított gazdaság elvi alapmotívumai között egyik elsődlegesnek a „magántulajdon sérthetetlensége” elv lazulását tekinti.  Az irányított gazdaságban ugyanis, a termelési javakat a tulajdonos egyéni céljai mellett a nemzet érdekeinek a szolgálatába is állítja. Ebből persze logikusan az is következik, hogy a tulajdonnal mindenki csak addig és oly módon rendelkezhet, amíg a nemzeti közösség egyetemes érdekeit az nem sérti. Matolcsy szerint a közösségiségnek ez a formája magasabb szintre emeli az embert azáltal, hogy kiszakítva az egyéni önzés világából az önfelelősség mellett a nemzeti közösség felelősévé is teszi. A földbirtok-politikájának elveire lefordítva: „Az 1000 hold tulajdonosa nem teheti meg többé, hogy szántatlan és vetetlen hagyja földjét…”[14]

A földosztás ügyének szociális megközelítésén túl úgy vélte, hogy a magyar földet csak a paraszt, a „gyökeret eresztett”, tehát tulajdonosi pozícióban lévő földművelő férfi lakosság tudja és fogja megvédeni. Gondolatmenetéből következik, hogy a földkérdés nem csak termelési, gazdasági, szociális kérdés, hanem honvédelmi és a magyarság megmaradásának kérdése is.

A mélyreható földreformért folytatott küzdelmének lényegét talán legszemléletesebben a szerzőtől származó gondolat fejezi ki: „Őrgrófok helyett, őrparasztokat a végekre!”[15]        

A mezőgazdasági termelésben olyan színvonalat kell elérni, hogy a földet művelő lakosság hatalmas tömege is emberhez méltó életet élhessen és „buta paraszt”, vagy „büdös paraszt” megbélyegzés helyett a „parasztság” a társadalom megbecsült, egyenrangú rétegévé váljon a többi réteggel. Ez persze csak úgy érhető el, ha a mezőgazdasági nagyüzemekből sok munkaalkalmat teremtő kisgazdaságokat létesítenek, egyrészt az egy kézben lévő birtokok kiterjedésének maximálásával, másrészt a földaprózódást megakadályozó birtokminimumok megállapításával.

Matolcsy művében közel 750 000 családfenntartóval számol, és helyesen látja, hogy a 750 000 családfenntartó közül – elsősorban az egyéni képességek sokszínűsége, az ország megművelhető földterületeinek korlátozottsága miatt – nem mindenki lesz képes arra, hogy önálló gazdává váljon. Koncepciója szerint a létrehozandó életképes kisgazdaságok az 500 katasztrális holdnál nagyobb birtokokból kerülnének ki. Matolcsy Mátyás hangsúlyozza, hogy az 500 katasztrális holdas birtokmaximum – azon túlmenően, hogy kizárólag a mezőgazdaságilag művelhető területekre vonatkozott, tehát például az erdőbirtokokra nem, mivel azok nagyüzemszerű kezelését célszerűbbnek látta – nem kőbe vésett „merev” határvonal.  A szerző bevallja, hogy csak a tőkeszükséglet kiszámítása és a nemzeti jövedelem valószínű alakulásának meghatározása szempontjából rögzíti az 500 katasztrális holdas birtokmaximumot. A számításokat ugyanis megítélése szerint nem lehet a nélkül elvégezni, hogy az új földreform méreteit valamiképpen körül ne határolnánk. Földreformtervének gyakorlati végrehajtása tehát nem az 500 katasztrális holdon felüli birtokok 501 holdjától kezdené meg a földosztást, hanem elsősorban a sok ezer holdas nagybirtok-komplexumok területeit kívánja igénybe venni a földreform céljaira. Így a mélyreható földreform gyakorlati megvalósulását követően – minden bizonnyal – maradni fognak 500 katasztrális holdat meghaladó középbirtokok is.

Birtokmaximum megállapításából látható, hogy a szerző az általa kívánatosnak tartott 100-500 katasztrális holdas középbirtokok létjogosultságát is fontosnak tartja. Számos kortársával együtt úgy vélte, hogy nemzeti szempontból ezek hivatása éppoly megkérdőjelezhetetlen, mint a kisgazdaságoké. Gyakran hangsúlyozta, hogy a művelt középbirtokosok vannak hivatva arra, hogy – viszonylagos vagyoni függetlenségükre támaszkodva – a gazdasági és politikai életet irányítsák. Ezen túlmenően Matolcsy Mátyás úgy vélte, hogy egy minimum 40-50 katasztrális holdas birtok nyújthat olyan életnívót egy parasztcsaládnak, amely lehetőséget ad a család egy gyermekének az értelmiségi pálya választására. Belátta ugyanakkor, hogy a magyar mezőgazdasági lakosság nagy száma miatt a 10-20 katasztrális holdas gazdaságok kialakításának van realitása. Átlagosan 12 katasztrális holdas kisgazdaságok jönnek létre, bár ezek területe vidékenként – a talajminőség és más szempontok miatt is – eltérhet. Részletes vizsgálatok alapján megállapítja, hogy a 16 millió katasztrális holdas összes területből az 500 katasztrális holdnál nagyobb birtokok 5,2 millió katasztrális holdat foglalnak el. Ebből a területnagyságból viszont mindössze 3,1 millió katasztrális hold alkalmas kisgazdaságok és közlegelők létesítésére.[16]

A szerző úgy vélte, hogy a földreformot több évtizedes periódusban – szerződésekkel és a kisajátítandó földek utáni kártalanítással egybekötve – lehet kivitelezni. Az új földtulajdonosok a megtermelt jövedelmükből fizetik a kártalanítást és a fejlesztésre kapott kölcsönöket. Az 1936-ban napvilágot látott Új földreform munkaterve című művében még 20-25 éves időintervallumban jelöli meg a földreform végrehajtását, amely alatt számításai szerint a lebonyolításhoz szükséges tőke a földreform folyamatos megvalósítását figyelembe véve az országon belül is elő fog állni. Vagyis ez a megoldás arányban lett volna az ország tőkeképződésével. Az Új élet a magyar földön című munkájában már revideálja az álláspontját és – külföldi hitelek lehetőségét is mérlegelve – a földreform lebonyolítását 5-10 évben határozta meg, elsősorban a küszöbön álló háborús konfliktus, az agrárproletariátus kilátástalan helyzete, valamint a korabeli jövedelem-eloszlás egyenlőtlen volta miatt.

A fentebb felvázolt mélyreható földreform elengedhetetlen és egymással szoros összefüggésben álló feltételeinek – a hitbizományi intézmény eltörlése, tagosítás, telepítés, mezőgazdasági szakoktatás, mesterséges öntözés – külön fejezetet szentel a szerző.

Nyugodt szívvel kijelenthetjük, hogy a korabeli földbirtokstruktúra megváltoztatásának egyik igazi értelemben vett reformere volt az Új élet a magyar földön című könyv szerzője is. Személyiségének megítélése, közéleti tevékenységének egyes állomásai miatt sokak számára napjainkban is vitatott. Neve folyamatosan szerepel közgazdászok, agrárszakemberek, publicisták vitáiban, és ez a körülmény egy tényre biztosan rámutat: személye és munkássága túlmutat a koron, amelyben élt.

A mélyreható földreformért indított küzdelmében Matolcsy Mátyás is – mint annyi reformer – ütközött a régi rend híveivel, mindenekelőtt a hazai és külföldi földbirtokos arisztokráciával. Tudta, hogy szövetségesekre van szüksége földreformterve érvényre juttatásához, és ezt „természetszerűen” a politikai mozgalmakban kereste. A mélyreható földreform minden áron való megoldásáért politikai pályára lépett, hogy aztán koncepcióját érvényesíthesse a törvényhozásban. Életútjának egyes fejezeteiből azonban látszik, hogy nem volt a kényes kérdéseket „bajusz alatti mosolygásokkal” kerülő, és a szó modern értelmében vett „túlélő” politikus, így közéletiségének egyes állomásaiért sok más kortársával együtt drága árat fizetett. A második világháború végén Bajorországban fogságba esett agrárközgazdászt az amerikai hatóságok adták át 1945-ben a magyar népbíróságnak, amely tíz év fegyházbüntetésre ítélte. Letölteni nem tudta. A hivatalos jelentések szerint 1953-ban, nyolc év fegyházbüntetés letöltése után hunyt el „szívelégtelenségben”.

A szovjet gyámság alatt vajúdó „magyar demokrácia” elvetélt kísérlete után a korabeli magyar közéletből szintén kiszorított Kovács Imre emigrációs éveiben így emlékezett barátjára: „Matolcsy Mátyás képviselő volt, jobb sorsra érdemes ember … egyike volt azoknak, akik fölmérték Magyarországot agrárpolitikailag. Csak éppen rosszul politizált.”[17]

Rosszul politizált?

 Zubor Ferenc