Eszmetörténet és tudományos program^*

Herman Ottó: A magyarok nagy ősfoglalkozása

2014 tavaszán az Országos Mezőgazdasági Könyvtár „Évfordulósok” című kiállításán került kezembe Herman Ottó A magyarok nagy ősfoglalkozása című könyve. Egészen belefeledkeztem, hiszen már jó ideje foglalkoztatnak a humánökológiai túlélőképesség kultúrtörténeti és a magyar nemzettudat eszmetörténeti kérdései. Úgy találtam ugyanis, hogy az utolsó magyar polihisztornak ebben a művében a két kérdéskör szorosan egybefonódott. A millennium és századforduló változásai nyomán bizonytalanná vált légkörben, a dualizmus optimista korszakának leáldozásával, a hagyományos világ eltűnésének és a nagy természetátalakítás kezdetének határán (lásd például a nagy folyószabályozásokat és a magyarországi ipari forradalom kibontakozását) Herman Ottót ugyanazok a problémák foglalkoztatták, mint bennünket napjainkban, és a zsenihez méltó érzékenységgel fogalmazta meg először a veszteségnek azt az érzését, mely már eleve a veszteség okán is egyfajta veszélyérzettel párosul, így az általa megfogalmazott válaszok napjainkban is időszerűek.

Ez a mű a szerző más, ismertebb munkáival szemben kevesebb publicitást kapott, ugyanakkor megvan a maga helye a hermani életműben. Már a magyar halászati kultúra feldolgozása során, amelyből 1887-ben jelent meg A magyar halászat könyve, Herman Ottó abból az alaptézisből indult ki, hogy az emberiség ősfoglalkozásainak tanulmányozása olyan ősi nyomokhoz is elvezethet, ahol az írott történelem még néma. Miután az 1891-ben szervezett nemzetközi ornitológus kongresszussal Budapestet a madártan egyik fővárosává tette, és az újonnan fellendült tudományt a Magyar Ornithológiai Központ és az Aquila folyóirat megalapításával jó kezekben hagyta, figyelme ismét a nyelvészeti-néprajzi kutatások felé fordult. A halászat néprajzkincse mellett Herman Ottó egyre nagyobb teret szentelt a pásztorkodás tanulmányozásának. A két ősfoglalkozás etnográfiájából az 1896-os ezredévi ünnepségek alkalmával nagy sikerű kiállítást is rendezett, melynek nyomtatásban is megjelent – a szerző által vázlatszerűnek titulált – ismertetője a későbbi kutatások irányát is megadta. Herman Ottó a 90-es években több mint egy évtizedig húzódó harcot folytatott a Kárpát-medencei őskori kultúra tudományos létjogosultságának elismertetéséért. Ezt a vitát megnyerve 1906-ban elkezdődhettek a Szeleta-barlang feltárási munkálatai, melyek az első komolyabb eredményeket hozták a magyarországi őskori régészet területén. Élete alkonyán, 1914 novemberében jelent meg a magyar pásztorok nyelvkincsét bemutató munkája. Ebbe a tudományos életútba illeszkedik bele az 1909-ben megjelent A magyarok nagy ősfoglalkozása az addigi eredmények összefoglalásaként. Magát a művet már 1903 óta írta. Sven Hedin svéd geográfus és topográfus adta hozzá az inspirációt, akinek németül olvasott Közép-Ázsia-beszámolója revelációszerűen hatott a nagy magyar polihisztorra. Ott, ahol most kiszáradt szikes tómeder és kihalt, sivatagos tájak fekszenek, valaha virágzó városok feküdtek. Ráadásul a műben látott némely díszítéseket egyértelműen megfeleltethetőnek találta a magyar népi faragások formakincsével és esztétikumával. Kérdést intézett a Magyar Királyi Földtani Intézet neves geográfusaihoz, akik azonban 1907-es válaszukban nem látták bizonyítottnak a történeti kapcsolatot a belső-ázsiai fizikai, klimatológiai és geotektonikai változások és a népvándorlás között. Herman Ottót azonban foglyul ejtette elmélete, amelyet még inkább igazolva látott, amikor megjelentek Stein Aurél újabb kutatásai Belső-Ázsia romvárosairól. A megjelent etnográfiai anyagot összehasonlító néprajz módszereivel vizsgálva bizonyítottnak látta, hogy Ázsia szívében egy olyan „geotektonikai forradalom” ment végbe, mely népek tömegeit zúdította nyugatra, és vele együtt Ázsia homokja alá temette a régi helyeket a valamikori magyar őshazával együtt. Ez a vehemencia állásfoglalásként értékelhető az akkor már több mint száz éve az északi (finn) és a keleti (hun) leszármazás elmélete között zajló őstörténet-vitákban is. Ebben az összefüggésben tartotta Kőrösi Csoma Sándort tragikus alaknak, aki a mártír hitvallók hitével, buzgóságával és (ha nem is isten-, de faj-) szeretetével indult keletnek, és ezáltal egyszerre két hazát veszített el: azt, amelyiktől elszakadt és azt, amelyet soha nem találhatott meg. Miért? Mert nem rendelkezett az összehasonlító néprajzi módszernek azzal a szövétnekével, amely őt az igazságra elvezethette volna. Ha azt az erőt, ami őt Tibet nyelvkincsének feltárására késztette, és a Himalája előterében megtalált sírjáig hajtotta, a Dunántúl, a Duna-Tisza köze és Erdély akkor még érintetlen és azóta talán már pótolhatatlanul elveszett etnográfiai kincsének feltárására fordította volna, akkor – Herman Ottó szerint – most meglennének azok a kulcsaink, amelyek rokonainkhoz elvezetnének minket, akiket elsősorban nem megtalálnunk, hanem felismernünk nehéz. Így tartotta ő változó korában saját korának néprajzi gyűjtéseit elsődlegesnek.

Az idősödő, autodidakta tudóst 68 évesen megérintette az elmúlás érzete, két évvel később pedig – szavai szerint – már a pátriárkák korába lépett. Utolsó nagy vállalkozásaként megalapozott, tudományos állást kívánt foglalni a magyarság faji jellegének, rokonságának, őshazájának sokat és sokszor vitatott kérdéseiről, valamint arról, miért éppen a Kárpát-medence lett alkalmassá a magyarság nagy műve, az ezeréves államiság létrehozásához. Mindezt azonban csak körültekintő előzetes vizsgálatok nyomán tette volna meg. Előbb tárgyalni akarta a Kárpát-medence őskortól jelentkező ökológiai különállóságát, pontosan össze kívánta vetni a nomadizmust és a magyar kultúra nomád jegyeit, meg akarta ismerni a rokon vagy rokonnak tekintett népek etnográfiai viszonyait, még mielőtt az orosz hatalom kulturális bontóereje teljes mértékben érvényesült volna felettük, a magyar halász- és pásztorélet nyelvészeti-néprajzi leírásának módszerei alapján ki akarta egészíteni az ősfoglalkozás-leírásokat az őshajlék-építészettel, és össze kívánta vetni a pásztorkodás, mint ősfoglalkozás jellemző magyar és oláh (román) jegyeit. Érezte, tudta, hogy ezt a hatalmas, négykötetesre tervezett művet már nem tudja befejezni. A sürgető idő szorításában így addigi eredményeit Előtanulmányok formájában hozta nyilvánosságra, olyan alapvetést és összefoglalást adva, mely vezérfonalként szolgálhat a nyomdokába lépő kutatóknak. Az így született mű azonban töredékességében is kiváló, ráadásul Herman Ottó a rá jellemző módszertan szerint bőséges rajz- és fényképbetéttel látta el. Megjelenését, igényes nyomdai kivitelét a magyar királyi földművelésügyi miniszter támogatta. Ez a tény azért is figyelemre méltó, mert az ezt a tárcát többször is betöltő Darányi Ignác 67-es alkotmánypárti meggyőződésű emberként a 48-as függetlenségi alapokon álló Herman Ottóval politikai kérdésekben éppen hogy nem értett egyet. Mindez azonban nem akadályozta meg őket abban, hogy a tudomány és a kultúra terén szoros együttműködést fejtsenek ki.

A mű megértéséhez mindenekelőtt arra a kérdésre kell válaszolnunk, hogyan is kell értenünk a benne foglalt ős és ősfoglalkozás kifejezéseket. Az ősi kifejezésen Herman Ottó az eredet kérdéseit boncolgatja, és leginkább a Honnan jöttünk? kérdést igyekszik megválaszolni. Világnézetileg kifejtetten evolucionista alapokon áll. Úgy véli, a tudományosságban teljes létjogosultságot nyert Charles Darwin 50 évvel azelőtti tézise, melyet az ember kialakulására is sikerrel alkalmaztak. Úgy véli ugyanakkor, ez nem áll ellentétben az emberiség ősi szellemi kultúrkincsével. Példaként hozza fel a buddhizmust, mint vallást, mely a lélekvándorlás tanában szerinte éppen a különböző létformák és fajok közötti átmenet lehetőségét fogalmazta meg először világosan. A mű a múltba tekintés ellenére is jövő-irányultságú, azokat az őskészségeket, azt az ősintelligenciát igyekszik megérteni, amely a magyarságnak segített, hogy a teljes Kárpát-medencét saját etnikai és politikai életterévé változtassa, és mindezt számos más, korábbi, nagyobb néppel szemben ezer év történelmi viharai között is megőrizze. Az eredet megismerése érteti meg velünk a törzs fejlődését is, hogy azután a gyökerekhez visszanyúlva, azok erejéből merítve a nemzet új virágzásának korába léphessen. A mű három nagyobb korszakot vizsgál: a paleolitot, a nomádság kultúrtörténetét és a pásztorkodás köztörténetét. Megállapításai a kor legfrissebb eredményein alapulnak. Erre példaként hadd hozzam az 1906-os bükki ásatások és a nyugatabbiak eredményeinek összevetését, az alig két évtizeddel korábban indult kurgánfeltárások, Belső-Mongólia- és Kelet-Szibéria-kutatások eredményeinek tudatos beépítését és a kor pozitivista jogtörténeti forráskiadásainak folyamatos nyomon követését. Történetszemléletében nagy hatást gyakorolt rá Tagányi Károly országos levéltárnok. Herman Ottó több megállapításával messze meghaladja a kor felvilágosodásra, Montesquieu-re visszavezethető éghajlati-környezeti miliőelméletét, és zseniális módon előlegezi meg a környezettörténeti szemléletmódot. Fölveti, hogy az őskori ember számára a Kárpát-medencének nemcsak az őskori föld-, hanem vízrajza is áthatolhatatlan akadályokat jelentett, így hatalmas technikai teljesítménynek tekinthető, ha egy nép öröklött, eltanult és szerzett technikái segítségével le tudta győzni ezeket az akadályokat, hogy azután területi, politikai és kulturális integritását évezredes küzdelmek között is meg tudja tartani. Állításainak ezzel a sorával magyarázatot kínál arra a jelenségre is, hogy őskőkori leletek a történeti Magyarország területén a XIX. században viszonylag későn láttak napvilágot, és részben emiatt is a nyugati tudományosság az őskőkori kultúrfok megjelenését a Kárpát-medencében egyenesen lehetetlennek tartotta. Herman Ottó a kulturális antropológia ösztönös művelőjeként is kiváló: minden kultúrát képes a maga helyén és a maga értékén kezelni. Felveti, hogy a paleolit korból a vadászatot szolgáló „ősipar” (az őskézművesség kő- és csont-) termékei maradtak ránk legnagyobb számban, de az őskőkor kifejezés nem fedi le teljesen a korszak kulturális jellegét. Igényes rajzaival támasztja alá, hogy a durva megmunkálású, „primitív” használati tárgyak valójában a modern emberi kezekbe is tökéletesen illenek, cseppet sem egyszerűbbek és cseppet sem bonyolultabbak a szükségesnél. A különböző idolokon, használati tárgyakon és barlangfalakon mutatkozó ősművészet ábrázolókészségét az ethnológia lélektanilag a kor tiszta vadásznépeinek hasonló hajlamaival magyarázza. Plasztikus alakjaiban, fejlett formaérzékében, csodás színeiben a vonalvezetés biztonsága és a fejlett érzékelés csodálatos elevensége nyilvánul meg, amely sokszor sokkal meghaladja Herman Ottó kora hasonló vadásznépeinek, például a lappoknak hasonló anyagokból, hasonló formákkal díszített használati tárgyainak formakincsét. Tegyük hozzá zárójelben, az újabb kori kutatások tükrében az is kiderült, hogy az úgynevezett „primitív” emberek ábrázolásbiztonsága az állati mozgás esetén még a természethűségre oly nagy hangsúlyt fektető reneszánsz művészekét is messze meghaladta.

A nomádság kapcsán Herman Ottó sikerrel mutatja ki a szkíták, hunok, avarok és magyarok kulturális közösségét. Az avatott néprajzos szemével egészíti ki az elektron vázák domborművét a lóledöntés jelenetévé, melyet az alföldi csikósok Herman Ottó koráig hasonló módon hajtottak végre, hogy a ló sérülését lehetőség szerint elkerüljék. Zseniális ismerettel fejti meg a krónikás leírások hatkerekű szekerének talányát a kor debreceni vásárain még látható taligás magyar cserényes szekér leírásával. Megemlíti, hogy a nagyállattartás, az állatok pásztorolása olyan harcias és bajtársias életmódot, fejlett tér-, egyéni sajátosság- és számszemléletet eredményezett, mely a nomádokat népek pásztoraivá képesítette. A néprajzi tapasztalatokra alapozva is állítja, hogy a lakást szolgáló ősiparnak a nomádoknál magas fejlettségi szintet kellett elérniük. A halászattal és vadászattal kiegészített életmódú nomád embernek ugyanis útjai során lakó- és szálláshelyétől esetenként többnapi távolságra is el kellett távolodnia. Ez pedig szükségessé tette számára az ideiglenes enyhelykészítésnek azokat a technikáit, melyek még ismeretesek Herman Ottó kora pásztornépessége körében. Ezek a technikák az élet számos egyéb területét tették könnyebbé számára: különböző szövött kasos megoldásai ismerhetők fel a krónikák nomád szekérábrázolásaiban, de a kötegelt nád enyhelyek készségei utat találtak a magyar népi építészet nádfedeleihez is. Ilyen háttér mellett érthető Herman Ottónak az a megállapítása, hogy nomád népként a magyarság olyan magas fejlettségű kultúrát hozott magával, mely a korábbiaknál hatékonyabban tudott a Kárpár-medence természeti és életviszonyaihoz alkalmazkodni, halász- és pásztormesterségében való hozzáértése pedig segített a későbbiekben megteremteni a józan magyar embernek azt a típusát, amely ki tudta alakítani az élő, élettelen és társadalmi környezetnek megfelelő uralmi viszonyokat.

A magyar történelem pásztorságot illető köz- és jogtörténeti anyagát egy helyre összegyűjtve Herman Ottó megállapítja, hogy a letelepedő életmód az erőforrások hatékonyabbá válásában igényelte a pásztorkodás hagyományos formáinak továbbélését, azok beillesztését az új gazdasági-társadalmi környezetbe. Így érthető, hogy főleg a fiúgyermekek hatékonyabb otthoni munkába állítása érdekében a faluközösségeknek továbbra is szegődtetett pásztorokat kell alkalmazniuk. Ugyanakkor az erőforrások maximális kihasználása szükségessé tette a pásztorkodás megfelelő korlátozását is. A közösség számára nélkülözhetetlen földművelés biztonsága érdekében születik az a rengeteg rendelkezés, mely a tilosban legeltetést bünteti, tilosban talált állatok sorsát szabályozza. A magántulajdon és nem utolsósorban a szegények védelmében születik az a rengeteg rendelkezés, amely a ragadozó állatok által a haszonállatokban okozott kárral, az úgynevezett szaggatott állatokkal kapcsolatos bizonyítási és kártérítési eljárásokat szabályozza. Általános jogszokás szerint a pásztor nem volt felelősségre vonható, ha állatait egyben tartotta, védelmezte, az elragadott példánynak utánament. Ezt a magatartását azonban a pásztornak magának kellett bizonyítania az állat tulajdonosának, amit a rendelkezések szerint az állat elhozott fülével nem tehetett meg, csakis a vadállati tépések egyértelmű nyomát viselő véres irhával. Ilyen értelemben tiltották a csonkolt fülű állatok tartását, és büntették azokat a pásztorokat, akiknél ilyeneket találnak. Az erdőjövedelmek védelmében születik az a rengeteg rendelkezés, amely az erdőkben való legeltetést korlátozza. Herman Ottó az állatok avatott ismerőjeként említi meg, hogy a főleg a fiatal erdőültetvényeket védő Mária Terézia-féle 1769-es erdőrendtartás szövegezése jó megfigyelőkészségről tett tanúbizonyságot, mert a szarvasmarhák a számukra elérhető ágakat és fiatal hajtásokat valóban a nyelvükkel körülnyalábolva húzzák le magukhoz. A letelepedett földműves kultúra saját érdekeit erőltette a pásztortársadalomra is, elítélő, erkölcsileg is megbélyegző rendszabályai gyakran a meg nem értés jegyét is viselik egy más erkölcs, szokásjog és gondolkozásmód felett is. Ilyen szabályok például a fegyvertartás és az erkölcstelennek kikiáltott hagyományos ruhadarabok különféle korlátozásai, vagy az a rendelkezés, miszerint a pásztornépesség számára ritka alkalomként adódó egyházi tanítás lehetősége esetén az adott lelkigondozónak (papnak vagy lelkésznek) az Isten előtti titkos bűnök és főleg a lopások utálatos voltáról kell értekeznie, és az erről való bizonyítványt a pásztoroknak be kell szerezniük. Még ilyen korlátozások mellett is a pásztortársadalom sokáig a szabadság letéteményesének számított, ahol a törvénnyel összeütköző vagy azt kerülő elemek, katonaszökevények biztonsággal meghúzhatták magukat. Ezt bizonyítják a nyilvántartásba vételüket és sátraik átvizsgálását előíró olyan rendelkezések, melyeket újra meg újra meg kellett ismételni. Herman Ottó azt sem titkolja el emellett, hogy a török idők végvári vitézeinek, majd kora betyár- és szegénylegényvilágának virtusában is gyakran a hajdani nomád világ szilajsága köszönt vissza.

Összefoglalásképpen elmondhatjuk, közismert tény, hogy az étel története egyben a művelődés története is. Az étel megszerzése gazdasági modellt, termelőrendszert feltételez, felhasználásának, elkészítésének és elfogyasztásának módja az emberre és közegére korszakonként jellemzően más és más. Hiába tartja magát a földművelő, városlakó, írástudó egyedül civilizáltnak és kulturáltnak, be kell látnunk, hogy az emberiség őskultúrája ezeknél a vívmányoknál sok ezer évvel ősibb. A nyelvészet, az etnográfia és a köztörténet egymást segítő, összehasonlító perspektívái vezethetnek bennünket vissza gyökereinkhez, élelemszerző ősfoglalkozásainkhoz. A létért való küzdelem az emberiség történetében a földért és annak használatáért vívott küzdelem is. Hogy az adott földdarab vadászterület, legelő vagy szántó legyen-e. Az utóbbi nagyjából tízezer év történetét egyre erőteljesebb mértékben a földművelő, majd az utolsó 300 évben a mesterségeket és tudományokat űző népek írják. A vadász, a pásztor, a földműves, a kézműves és az írástudó egymást a mai napig idegenül, gyanakodva, ellenségesen és lenézve szemlélik. Pedig nekünk, a mai, modern, fejlett technikával és specializált magas kultúrával rendelkező civilizáció tagjainak is tudomásul kell vennünk, túlélésünk még mindig attól az intelligenciától függ, mely ősi elődeink ránk hagyományozott öröksége, és amely a vad és fejletlen életmódot folytató embertársainkban a mai napig egyénileg sokkal magasabb fokon áll, mint bennünk. Azt sem haszontalan talán megértenünk, hogy a száguldó fejlődés lázas bűvöletében élve sem szabad elveszítenünk azt az ősi tudást, mely az igazi élvezetet a mély és tartalmas személyes kapcsolatokban, az igazi bölcsességet pedig a természet és az ember egymást gazdagító együttélésében látja. Az ember hatalmat kapott az uralkodásra, de vele együtt a jó pásztor és a gondos gazda felelősségét is.

dr. Kovács Kálmán Árpád

^*Az előadás elhangzott az április 8-ai olvasóköri összejövetelen. Népdalokat énekelt Kovács Bogáta.