Rend és Kaland
A NaN-art Műhely kiállítása a VárMező Galériában

2015 márciusában a NaN-art Rajztanoda és Grafikai Műhely csoportos kiállítással ünnepelte ötéves fennállását a VárMező Galériában. A tanoda létrehozói és vezető tanárai Nagy Gábor Munkácsy-díjas képzőművész és Nádas Alexandra Barcsay-díjas grafikusművész. A NaN-art műhelyében kis csoportlétszámú, személyre szabott, a biztos mesterségbeli tudásra és az intuícióra egyaránt épülő, láthatóan magas színvonalú művészetoktatás folyik. A jól fölszerelt műteremben a klasszikus (kézműves) grafikai és festészeti technikák széles körében próbálhatják ki magukat a mindenféle életkort képviselő növendékek; nyaranta (a gyönyörű, Tolna megyei Miszlán) természetélményt nyújtó vidéki, hétvégenként budapesti mesterkurzusokon vehetnek részt; rendszeres kiállításokon mutathatják be munkájuk eredményét.

A VárMező Galériában a műhely tevékenységét jól ismerő szakmabeli, Eszik Alajos grafikusművész nyitotta meg a kiállítást, baráti szavakkal, a következőképpen:

Kedves ünneplő közönség!

Sőt, kedves ünneplő közösség!

Öt éves a NaN-art Rajztanoda és Grafikai Műhely. Sok ez vagy kevés?

Ha az akaratunktól független idő száguldó ütemét nézzük, akkor kevés. De ha a hasonló kezdeményezések, kisgalériák, művészeti iskolák kérészéletét, fel- és eltűnését tapasztaljuk, akkor bizony nem kevés. Nekifeszüléseket, elkedvetlenedéseket és ellehetetlenüléseket láthatunk ezen a gyorsan forgó színpadon.

Mi hát a NaN-art titka? Ezt próbálom megfejteni én, aki nem csupán szenvtelen megfigyelőként, spectatorként, de rokonszenvező, pártoló tagként figyelem ezt a műhelyt. Azt hiszem, a titok nem olyan nagy titok. Két ember hozzáértése, ügyszeretete, odaadó munkája élteti a vállalkozást. Gábor sok évtizedes főiskolai, egyetemi oktatói tapasztalata; Alex agilitása, kezdeményezőkészsége mozgatja, élteti a tanodát.

Már az elnevezés is vállaltan a hagyomány tiszteletére utal, jelzi, hogy itt nem egy akcióművészeti kommandó gyülekezik. A hagyomány megítélése végletes és előítéletektől terhes. Apollinaire Egy szép vörösesszőkéhez című versében így ír:

Elítélem a hagyomány s a lelemény e hosszú vad vitáját
A Kaland s a Rend pörpatvarát

(Amúgy jellemző, hogy az ilyen teoretikus állásfoglalás egy szép vörösesszőkének címezve hangzik el…) Ebben a versben Apollinaire a Kalandot kergetők nevében kér türelmet, elnézést a Rend híveitől. Mára sokat változott a helyzet. A Kaland kötelező lett s a kalandkeresők intoleranciája mértéktelen. – De ez félrevisz most bennünket, mert az iskola (tanoda) művészpárosa nem teszi le a voksát egyoldalúan ebben az évszázados pörpatvarban. Hisznek abban, hogy újat építeni a hagyomány szilárd talajára lehet. Saját művészetük jelzi: hisznek abban, hogy a művészet története közös ihlet. Gyökereik lenyúlnak a trecentóig, vagy még mélyebbre. Saját művészetükkel hitelesítik iskolateremtő munkájukat anélkül, hogy a saját praxist másolandó tananyaggá tennék.

Amúgy is, ez a dolog több mint rajzszakkör vagy rajziskola. Az is, és még több is. Néha, ha felugrom (na jó, felbőcörgök) a Német utcába, úgy érzem, ez egy polgári szalon. Egy valódi polgári kezdeményezés. Egyben életmód-rezervátum, egyben reformkör. A sokat emlegetett polgári Magyarország egy kis referencia-szelete. Mert az elmúlt huszonöt évben innen is onnan is sokat emlegették a polgári Magyarországot. De innen alulnézetből úgy tűnik, mindkét oldalnak csak arra futotta, hogy növelje a távolságot az úgynevezett (nagyonis csak úgynevezett) „elitek” és a tömegek között. Az a bizonyos középosztály, mely létre tudná hozni a polgári életmódot-értékrendet, az bizony nem bír életre vergődni. Társadalmunk csak nyomokban tartalmaz polgárt, mint egyes táplálékok nyomokban tartalmaznak… ezt-azt. De elég a politizálásból, ettől a tanodától semmi sem áll távolabb, mint a doktriner politikai alapvetés. Ők egyszerűen ilyenek.

De mi folyik ebben a műhelyben?

Például a manualitás visszaállítása jogaiba. Ma, amikor kézműves fagylaltot, kézműves pálinkát, kézműves kenyeret hirdetnek, a kézműves képzőművészetnek harcolnia kell a jogaiért. (Nem a kizárólagos jogaiért, csak a részjogaiért.) Pedig a kéz a legősibb, legokosabb, legsokoldalúbb szerszám. A kézjegy az ember legszemélyesebb, önazonosságot jelző lenyomata. Nem ujjlenyomat, az csak a biológiai egyediség jele. A kézjegy az egyedi személyiségé. Amin rajta hagyja az ember a keze nyomát, az rávall, beszél róla, akkor is, ha ő többé már nem veheti keze ügyébe. (Milyen szép a magyar nyelv: a kéznek ügye van. A kéz nem lehet ügye-fogyott. Ha a kéz ügyefogyott lesz, bizony az lesz az ember is.)

Rajzolni alaptevékenység, mint beszélni, járni, énekelni.

Ha nem rajzol a gyerek, akkor pszichológushoz kell vinni, valami hibádzik. Rajzolni mindennel lehet: ujjunkkal a párás vonatablakra, bottal a porba, tégladarabbal, vakolatdarabbal az aszfaltra, szénnel, ezüstvesszővel, krétával, tussal, tollal, náddal, páccal, kávéval, borral, foggal, körömmel.

Jelet hagyni.

Tudja ezt az ember, csak elfojtja magában. Elfojtani pedig nem egészséges, ezt már Freud óta, de talán előtte is tudtuk, tudjuk. És vannak emberek, akik engednek vágyaiknak és a régi vonzalomhoz visszatérnek, újra rajzolnak, festenek és boldognak mondják magukat.

Azután pedig vannak fiatal emberek, akiket minden ismert és ismeretlen tény ellenére vonz a művészpálya. Még nem hallottak arról, hogy „mindenki művész (úgy, ahogyan van)”, és „minden művészet”, így aztán fel kívánnak készülni erre a pályára. (Az előbbi nézetek hirdetőit egyébiránt az jellemzi végtelen demokratikus művészeti nézeteiken túl, hogy maguknak követelnek minden ösztöndíjat, pályázati pénzt, műtermet, kiállítótermet, nyilvánosságot.)

Szóval, léteznek nézeteikben visszamaradottabbak, akik úgy gondolják, hogy ez egy szakma, s mint ilyenre föl lehet s föl kell készülni. Ők is idegyűlnek, ebbe a tanodába és tanulmányokat rajzolnak, szín-, tónus- és valőrproblémákat oldanak meg, új technikákkal ismerkednek. Aztán közülük néhányan sikeres felvételit tesznek valamely művészeti egyetemen, amire itt már jó pár példa akadt, annak ellenére, hogy ez a tanoda nem felvételi előkészítő, illetve nem kizárólag az. Például az úgynevezett felvételi előkészítő gyorstalpaló tanfolyamoktól eltérően itt kompozíciós problémákkal is foglalkoznak…

A megnyitó elején a közönség mellett a közösséget is megszólítottam. Mert itt közösség, kollektíva szerveződik. A különböző életkorú, különböző célok mozgatta emberek összekeveredvén kollektív művekkel is jelzik: nem magányos egók egymás melletti működéséről van szó. Az ilyen közös munkának kiváló terepe a nyári miszlai kitelepülés, szecesszió. Itt gyönyörű környezetben együtt dolgoznak idősebb és ifjabb amatőrök, hivatásos képzőművészekkel. Egy video erejéig alkalmam volt betekinteni a miszlai napokba, melyek számomra idillikusnak tűntek. A nyári miszlai tartózkodást, az ottani munkát a csoport szponzorai teszik lehetővé.

A kompromisszummentes művészeti program az alkotó részéről teljes személyiséget, azaz individuumot kíván meg. A művészeti tevékenység ezt az individuumot építi. Természetesen a tömegtársadalom létrehozóinak az ilyen ember nem kívánatos, sőt útjában van. Igaz ez minden nyugati és keleti globalizációra. Ahogyan minden igazi idill, ez is törékeny, ezer oldalról veszélyeztetett.

 Gauguin híres képének címe: Honnan jövünk? Kik vagyunk? Hová megyünk?

Ez az a három kérdés, amelyre a tudomány és a művészet is csak részben tud választ adni, de a művészet kérdései mindig az Egészre vonatkoznak. A három kérdés értelméből adódik, hogy csak az adhat megközelítő választ rájuk, aki a Kaland s a Rend pörpatvara helyett a Kaland és a Rend együttes vállalása mellett dönt.

Sok sikert kívánok a NaN-art Rajztanoda és Grafikai Műhely alapítóinak és tagjainak!

A kiállítást megnyitom.

Eszik Alajos

Az ötéves fennállás alkalmából egy kis katalógus-kiadvány is készült a műhelyről (benne a pedagógiai hitvallás, a tagok munkái, a méltatások és az elért hivatalos eredmények), melyet a megnyitón megkaptak a tagok és a támogatók. A vidám kis rendezvényt Csák László hangász improvizációi és a nyári miszlai művésztelep kivetített életkép-videói tették teljessé.

Sokfélék voltak a kiállított képek. A klasszikus, irányított műtermi tanulmányoktól kezdve egészen az öntörvényű műalkotásokig láthattuk a műhelytagok munkálkodásának állomásait. Anélkül persze, hogy X.Y. teljes fejlődését nyomon követhettük volna, sokak keze munkájából tűntek elő az általában vett alkotó fejlődésének jellegzetes szakaszai.

A kiállítás tanúsága szerint az irányítás, a válogatás és a reprezentáció magas kultúrája jellemzi a NaN-art tevékenységét.

Az irányítás kultúrája a műhelybeli pedagógiai munkára értendő. Bár sohasem jártam az iskolában, szinte biztos vagyok benne, hogy elmélyült és odaadó munka folyik mind a mesterek, mind a tanítványok oldalán. Különben nem emlékeztetett volna a kiállítás egésze a jól metszett gyümölcsöskertre, annak is tavaszi állapotára. Ahogyan a gyümölcsfa is akkor szép és terem bőven, ha a kertész nem hagyja ugyan elsűrűsödni hajtásait, de nem is önhatalmúan nyesegeti őket vissza. Folyamatosan ritkítja-alakítja a növényt, de úgy, hogy az a fajára jellemző koronaformában – s az adott környezeti feltételek lehetővé tette egyediségében – bontakozhasson ki. Ehhez tapasztalatra, nyitott figyelemre, és a távlati célok folyamatos szem előtt tartására van szükség. A növényérzékelés kifinomultságára és a termesztési cél (és lehetőség) szem előtt tartására a kertész oldalán; a befogadókészség nyitva tartására és a másik számára (személy szerint) való jó akarására a művészetoktató oldalán.

A kiállított anyag sokféle volt, mert sokak egyéni fejlődéséről és útkereséséről szólt, de nem széttartóan sokféle abban az értelemben, hogy ne lett volna fölismerhető rajta a pedagógus-kertész keze, aki a munka folyamatában igyekezett az adottságot (ti. a beállított modellt, a technikai eszközöket és az egyének valamiképpen már elindult tevékenységét) úgy interpretálni, hogy az aktuális munka végül sajátszerű potenciái szerint teljesedjen ki. Tehát mondjuk aktrajzolásnál: hogy vagy egy anatómiailag helyes testábrázolás kerekedjen ki belőle; vagy egy kifinomult fényárnyék-tanulmány; vagy egy érzelmileg-hangulatilag telített, önkifejező emberábrázolás; vagy mindez együttvéve akár – de attól függően, hogy a munka készítője melyik módon hozhatta ki magából a legjobbat azon a délutánon. Erre az engedő, figyelmes, kiegyensúlyozott irányításra egyértelműen vissza lehet következtetni a kiállított anyag sokféleségéből és változatos képi értékeiből.

            Ebből a pedagógiai indíttatásból következik a válogatás kultúrája is. A tárlaton szereplő alkotások művészi (vagy iskolai) színvonaluk tekintetében is különböztek. Láthatóan a válogatás során a műhely nem akart csupa „jól kinéző” stílusgyakorlatot, tetszetős grafikatechnikai ballasztot kiállítani. A kiállítás nem önreklám volt, hanem valóban a műhely tagjairól szólt, vagyis gyengébben sikerült képek is falra kerültek, miközben minden egyes képben meg lehetett látni azt az erényt, elért fejlődési pontot, amiért kiállították.

A reprezentáció kultúrája pedig a NaN-art Műhely megjelenésére vonatkozik: plakátjaik, kiadványuk és internetes megjelenésük letisztult, szép, hiteles – mint ez a megnyitó, mely valódi életesemény lehetett a műhely tagjai és barátai számára.

Lukácsi Balázs