Újra Erdélyben

Ez a harmadik erdélyi utam a Publika Magyar Könyvtári Körrel. 2015. május 6-10. között Máramaros, Szilágyság, Mezőség, Kalotaszeg és Partium vidékein kirándultunk.

            Délelőtt 11 órakor léptük át Nyírábránynál a román határt, ahol akkor harangozták a delet. Erdély lakossága ma nyolc és fél millió – tudtuk meg vezetőnktől, a polihisztor Gyuritól –, ebből több mint 6 millió román, 1,3 millió magyar, a többi szász, bolgár, sváb, zsidó, lengyel, horvát, szerb, cseh, ruszin, ukrán, cigány stb., összesen tizenhat nemzetiség él ezen a gyönyörű vidéken.

Érsemjénben álltunk meg először, itt született Fráter György unokája Kazinczy Ferenc (1759–1831) a nyelvújító, a szabadkőműves, a Martinovits-féle összeesküvés résztvevője, aki hét és fél évig raboskodott Budán, Brünnben, Kufsteinben, Munkácson. Itt szolgált a rokon Fráter Lóránd (1872–1930) „nótáskapitány”, a volt magyar királyi 9. honvéd huszárezred főhadnagya, majd századosa, a népszerű zene- és dalköltő, a kiváló hegedűs és énekes – olvasható a márványtáblán a múzeumban, amelyet hálás megemlékezésként állított az utókor. Csiha Kálmán református püspök a múzeum harmadik szereplője, aki a II. világháború után a máramarosszigeti börtönben raboskodott, láthattuk is később egykori celláját.

Károli Gáspár (1529–1591) bibliafordító és Kaffka Margit (1880–1918) írónő szülővárosa, Nagykároly következett ezután. Persze arról se feledkezzünk meg, hogy 1846. szeptember 8-án a volt Szarvas fogadó épületében tartott megyebálon ismerte meg Petőfi Sándor Szendrey Júliát. Az 1482-ben épített kastély (akkor még vár) volt az elsődleges célpontunk, amelyet egy dendrológiai kert övez (a dendrológia a fás szárú növényekkel foglalkozó tudomány). Gróf Károlyi Pista építette át utoljára 1894-ben, ez olvasható a kapu melletti márványtáblán, ekkor kapta mai – vízköpős, tornyocskás – romantikus lovagvár formáját.  Az elmúlt években EU-s források felhasználásával gyönyörűen megújult. Az épület mellett Károlyi Sándor (1669–1743) – az egyik átépíttető – mellszobra áll.

Érmindszent volt a következő célpontunk. Ady még a kis házban született 1877-ben Ady Lőrinc, birtokos paraszt és Pásztor Mária, református tiszteletesek leszármazottja gyermekeként. Apja sokszor emlegette ősi nemességét, urat akart nevelni Endréből és Lajos öccséből, aki a pedagóguspályát választotta. Endre a nagykárolyi piarista gimnáziumban már diáklapot szerkesztett, a zilahi református kollégiumhoz pedig első önképzőköri sikerei köthetők. Ady fiatalon nem szerette az itteni provincializmust, ez a grófi szérű világa volt számára. A városba vágyott, Nagyváradon, Budapesten érezte jól magát, ahol a rohamos fejlődés jeleit látta: az iparosítást, az urbanizációt. Elkeseredetten lázadt a szegénység ellen. Költőtársai – Octavian Goga, Miroslav Krleža – sorstársat, tanítómestert láttak benne. Franz Kafka és Rainer Maria Rilke is érdeklődött iránta. Lelkileg visszakanyarodott a szülőföldjéhez élete utolsó évtizedében.

1953-ban tűz pusztított a házban. 1954-től Popp Aurél festőművész szorgalmazta az épület felújítását, illetve múzeum kialakítását, végül 1957-ben nyílt meg az emlékház és Ady Endrére, magyarul Adyfalvára változtatták a falu nevét. Az emlékházat 1977-ben, a 100. évforduló alkalmából restaurálták. Ekkor állították fel Fekete József szobrászművész Ady mellszobrát.

Repceföldek mellett vezetett tovább az út, ennek kapcsán megtudtuk Gyuritól, hogy a földek gazdái némi kis pénzzel érdekeltté teszik a méhészeket, hozzák el kaptárjaikat, hogy a méhek beporozzák a növényt, a jobb termés reményében. Persze mi is jól járunk, mert a repceméz a legkevésbé savasítja a szervezetünket.

Szatmárnémetiben csak körbeautóztuk a főteret. Itt áll a püspöki székesegyház, amely klasszicizáló barokk stílusú, 1797-ben szentelték fel, átellenben pedig a volt Vécsey-ház, amelyben 1711. május 1-jén írták alá a szatmári békét.

A távolban egyszer csak feltűntek a havasok, átvágtunk Nagybányán és megérkeztünk Koltóra, ahol magánházakban laktunk három napig. Finom vacsorákat és reggeliket kaptunk egy kedves családnál, ahol éppen belecsöppentünk a lányuk, Boglárka tízedik szülinapjába. Ez az aranyos, jó tanuló kislány lovat is, biciklit is kapott élete első kerek évfordulójára.

            Másnap reggel gróf Teleki Sándor 1740-60 között épült vadászkastélyánál kezdtünk. Ebben a kastélyban töltötték mézesheteiket 1847-ben Petőfiék, és még keresztszülőknek is felkérték őket. Láttuk a bérci tetőt (amottan!), amely ihlette a Szeptember végént. Egyébként 29 vers (vagy 24 vagy 28; három forrás, három szám!) született a mézeshetek alatt, legtöbbjük a kertben, a somfa alatti kőasztalnál. A somfa 1997-ben kidőlt, de egy magról szaporított fiatal fát ültettek a helyére. A kidőlt fából vittek fel egy nagyobbacska gallyat az erkélyre, a látogatók nemzetiszínű szalagokat kötöttek rá. A kastélyban emlékszobákat hoztak létre. Júlia hímzőasztalkája a Petőfi Irodalmi Múzeumból került Koltóra. A Teleki emlékszobában kiállított dokumentumok a budai várból valók, a Hadtörténeti Múzeumból. Jókai többször is vendégeskedett a kastélyban, többek között festményeit láthatjuk kiállítva. A Kufsteinben raboskodott Teleki Sándor nagynénje Teleki Blanka, az ő emlékezetét őrzi egy másik szoba. A parkban látható Petőfi Sándor és Szendrey Júlia életnagyságú szobra, Pogány Gábor Benő alkotása 1997-ből, gróf Teleki Sándor és Liszt Ferenc mellszobrát Dinyés László alkotta 2009-ben, illetve 2011-ben, valamint Bem apó mellszobra, amely Deák Árpád alkotása 2014-ből. A kastély melletti egykori cselédházban ma általános iskola működik. Ennek apropóján tudtam meg – nem kis döbbenettel –, hogy az általános iskolát gimnáziumnak, a gimnáziumot líceumnak mondják Erdélyben.

Nagybányán folytattuk a napunkat. A város a Zazár partján, festői hegyek ölelésében terül el. A város vezetősége 1896-ban felkérte a máramarosszigeti örmény származású Hollósy Simon (1857-1918) festőművészt egy nyári festőtábor vezetésére. A magyar polgármester az érkező festőknek a határtól vonatjegyet, ellátást és szállást ígért, cserébe néhány elkészült alkotást kért a város részére. Hollósy társai voltak: Ferenczy Károly, Iványi Grünwald Béla, Réti István, Thorma János. A művésztelep, illetve a szabadiskola 1927-ig működött, majd létrejött a nagybányai festőiskola Börtsök Samu, Krizsán János és Mikola András vezetésével. A mai képtár épületének földszintjén 1770-ben sóhivatal volt, emeletén 1900 előtt egy román jegyző lakott. Zömmel az úgynevezett nagybányai festők képeit láthatjuk itt, de persze vannak egyéb alkotások is, többek között gyönyörű bécsi kályhák. Nagybánya csillogó kristálya (hogy stílusos legyek) a Bányavirág vagy Ásványtani Múzeum. Hűl a magma, zsugorodik, ezért reped, a repedésekbe pedig befolynak az alacsonyabb hőfokon szilárduló vegyi anyagok, pl. vas, ólom, stibium, kalcium, magnézium stb. Gázbuborékok is keletkezhetnek, ezekben fészek vagy kagyló formájú alakzatok jönnek létre. A résekben vagy fészkekben kristályosodnak ki azután ezek a magas hőfokon megolvadt ásványi anyagok. És hogy milyen csodák jönnek így létre? Nézzük csak meg az ékszerboltok kirakatait! Ott látjuk őket mesterien megcsiszolva, aranyba, ezüstbe foglalva például gyűrűként vagy felfűzve nyakéknek, karkötőnek; ja és a fülbevalókról se feledkezzünk meg! Már csak egy jól megtömött pénztárcára vagy egy vastag bankkártyára van szükségünk, és kedvünkre válogathatunk…

Ha nehezen is, de szakadjunk el ezektől a gyönyörűségektől, és induljunk új utakra – Lucifer helyett persze Gyurival, hogy idecitáljam az Ember tragédiáját, már csak azért is, mert Madách felesége Erzsébet Fráter-lány volt, és most jártunk a Fráter-birtokon Érsemjénben.

Misztótfalvára gyönyörű napsütésben érkeztünk. A Kós Károly tervezte parókia és a református templom mellett áll Misztótfalusi Kis Miklós (1650-1702) emlékháza. Jókor érkeztünk, ugyanis épp két héttel korábban avatták fel a nyomdász mellszobrát, amely Deák Árpád szobrászművész alkotása. Kis Miklós, az eszes fiatalember papja tanácsára tanult nyomdászatot a teológia helyett. Mivel a Bibliában helyesírási és egyéb kisebb javításokat végzett, azzal vádolták, hogy meghamisította a szöveget. Apologia Bibliorum című műve miatt a zsinat elé idézték, és annak visszavonására kényszerítették. Ki vannak állítva az általa kreált különböző betűtípusok, köztük grúz és örmény is.

Dióshalom (Şudeşti) következett, ahol a faluban egy gyönyörű, az UNESCO világörökségi listájára felvett görög katolikus fatemplom áll szépen rendbe hozva. 1721-ben épült hegyi tölgyfából, gyönyörű fiatornyos tornya 54 m magas. (Érdekes, a tölgyfát Erdélyben cserefának hívják.) A négy fiatorony a négy apostolt, a nagy torony Krisztust jelképezi. A torony tetején félhold is van a kereszt alatt, a krími tatárok ugyanis 1717-ben jártak erre utoljára. A barokk stílusú templom belseje nincs vakolva, csak festve, három művész munkái ezek, a legismertebb közülük Lacfalvi Stefan. Ikonosztáza is fából van. Szabott rendje van, kiket lehet ábrázolni az ikonosztázon, azaz a szentélyfalon. Balra a szellemi irányítónak, jobbra a templom védőszentjének (itt Mihály és Gábriel arkangyal) van a helye, középen Szűz Mária, illetve Jézus ábrázolása látható. Az ikonosztáz felett Krisztus életéből vett jeleneteket, a négy apostolt és ótestamentumi prófétákat festettek meg. A karzatra egyetlen fából faragott lépcső vezet. A szőttesek a tájegységnek megfelelő piros-fehér-fekete színnel készültek. Nagyon szép cserge szőnyegek és padtakarók fedik az egész templomot.

Ezen a vidéken közel vagyunk Moldovához. a templom előtt Gyuri mesélni kezdett. A legenda szerint Bogdan vajda csillagos homlokú bölényt üldözött a kíséretével. Ahol végül sikerült elejtenie a vadat, kies tájat talált, ezért úgy gondolta, ott kellene letelepedni. Bogdan lett az első fejedelem. Ez a történet a XIV-XV. század fordulóján játszódott, ők valahoknak hívták magukat.  Moldova címerében ma is bölényfej van, emlékezve a hajdani vajdára.

Az első napi kánikula kirándulóidőre szelídült, sőt kis esőkbe is bele-belefutottunk. Aztán másnaptól újra visszajött a felhőtlen, napos meleg.

A visszafelé úton megálltunk Felsőbánya hatalmas katolikus templománál. Gyuri szerint neobarokk, az Erdély útikönyv neorománnak mondja, szerintem viszont a dór oszlopos főbejáratával inkább klasszicizáló. A szimpatikus plébános szívesen mesélt, látva érdeklődésünket. A Nagyboldogasszony-templom 1848-58 között épült, főoltárának képe Ausztriából került ide. Egyik Mária-oltárának képe 150 éves, és bányászok térdelnek a Szűzanya előtt. Másik Mária-oltárán a Szűzanya ásványokból készült fal előtt áll. A plébános nagyon fájlalta, hogy bezárták a bányát itt is, mert így a hívek többsége külföldre vándorolt munkát keresni.

A harmadik reggelen Máramaros felé vettük az irányt. Út közben Mogosa üdülőtelepe felé érdekes, fából faragott („totem”)oszlop áll az útkanyarban egy kis vízesés közelében. Vida Géza tanítványai faragták, a máramarosi mondák különös állatait ábrázolja. Egy közeli magánház kertjében áll az oszlop párja.

Míg a Gutin-hágóhoz araszoltunk fel a szép szerpentinen Gyuri arról mesélt, milyen állatok élnek az itteni erdőkben. Legfelül zerge, mormota, havasi pacsirta, vörös- és szürkebegy, holló, vízirigó; lejjebb szarvas, őz, medve, hiúz, róka, borz, nyest, nyuszt, mókus, három pelefaj, cickány, egér, egerészölyv, szirti sas, vércse, szarka, mátyásmadár, uráli bagoly, varjú, fajdkakas, pintyek, sármány, füzike, fakúsz, nyaktekercs, fakopáncs, küllő; még alacsonyabban szürke gém, fekete gólya. Aztán sorra vette a fákat. Lent lombhullatók: bükk, gyertyán, szil, juhar, feljebb tölgy, még feljebb tizennégy tűlevelű faj, ezek közül ötöt betelepítettek. Még feljebb egy fűz is csatlakozik a tűlevelűekhez. Sorra vette ezután a gombákat is, de itt – az ehetők és a mérgezők útvesztőjében – elvesztettem a fonalat. Közben felértünk a hágóra, ahonnan jól látni a Máramarosi havasok hófödte csúcsait. Arra, kicsit túl, van a Vereckei-hágó – mutatta Gyuri –, és a lelki szemeim előtt megjelent 2006 májusa, amikor korántsem volt ilyen szép napsütés. A nyálkás úton kaptattunk fel a hágóhoz, ahol hucul pásztor szobra állta utunkat, majd megpillantottuk Matl Péter emlékművének torzóját…

Az út mentén megjelentek a szebbnél szebb faragott máramarosi kapuk. Ezek hasonlítanak a székely kapukra, de a tetejük lehet szélesebb, véd az esőtől, a naptól, és még pad is lehet rajtuk egy kis traccsparti lehetőségét kínálva.

Egyszer csak megérkeztünk a Mára folyó partján elterülő Deszére (Deseşti), ahol egy szintén az UNESCO világörökségi listáján szereplő görög katolikus fatemplom van. Ikon csak pár darab van a templomban, azok is inkább a falra festve. Minden négyzetmilliméterét kifestették, a képek naivak. Fantasztikus! Itt végre lehetett fotójegyet kapni, nem kellett lopva fotózni. A kendők és a szőnyegek színesek. A templom védőszentje Szt. Paraszkiva, talán Piroska, mondta Gyuri. Az ikonosztáz felett a Teremtő. A pronauszban, az előcsarnokban jobbra a pokol van felfestve sok kis ördöggel, asszonyokkal, törökökkel, tatárokkal, zsidókkal, egyszóval a bűnösökkel. Sajnos a kép vége nem látható, mert az ajtó rá van nyitva. Óriási élmény volt.

Máramarossziget következett ezután, ami azért sziget, mert a hegyek tengerében fekszik. Furcsa módon a város szívébe építettek 1897-ben börtönt köztörvényes bűnözők számára, a II. világháború után azonban politikai elítéltek töltötték itt büntetésüket. Majd 200 fogoly közül öt év alatt 53 ember már soha nem térhetett haza. 1996-ban nyílt meg az első kiállítás a Kommunizmus és az Ellenállás Áldozatainak Emlékmúzeumában, az átépítés azonban csak 2000-ben fejeződött be. Magamtól soha nem jutott volna eszembe, hogy megnézzek egy börtönt. Meglehetősen lehangoló volt, de végül is nem bántam meg. A komor élmények után jól esett a séta a napsütéses főtéren. Egy közeli román falu népviseletébe öltözött kis csoportba botlottunk. Óvodások voltak az óvónőjükkel, talán rajzverseny díjkiosztójáról tartottak hazafelé, és nagyon édesek voltak. Láttuk Leövey Klára iskoláját és Hollósy Simon szülőházát.

A Tisza mellett haladtunk tovább, el az Iza torkolata mellett – és a túlpart már Ukrajna. Nemsokára megálltunk Szaploncán a vidám temető bejáratánál. Egy helyi asztalos kitalálta, hogy az elhunytak életére vagy halálára jellemző momentummal fogja díszíteni a fejfát, szépen ki is festi és rigmust is költ hozzá. Nagyon szépen rendben tartott kis temető, temploma épp most újul meg. Találtunk egy nagyon vicces sírt: az ördög bilincsbe vert egy fiatalembert, aki egy kocsmaasztalnál ivott és cigarettázott. A feliratokat sajnos nem értettük, mert románok. A temető szintén rajta van az UNESCO világörökségi listáján.

A Huta-hágón túl megálltunk megnézni egy még működő kőbányát. Gyuri persze remek előadást rögtönzött a vulkánikus eredetű bazaltkövekről és bányászatukról.

Vámfaluba igyekeztünk Istvánffy Géza kerámiaműhelyébe, aki a szüleitől, nagyszüleitől örökölte a mesterséget és negyven éve űzi. A háború előtt 32 fazekas család volt a faluban, 1968-ban 15, a rendszerváltás óta ők az egyetlenek. A múzeumban is szokott gyerekfoglalkozásokat vezetni. A családi munkamegosztás szerint ő korongozik, a felesége pedig kifesti az elkészült darabokat. Nagyon szép dolgokat készítenek. Hogy lesz-e aki továbbviszi a hagyományt? Az unokákban reménykednek…

Szombaton a Kis- és Nagy-Szamos találkozásánál, a hét dombra épített Désen – nagymamám és édesanyám szülővárosában – tettünk egy kört az autóbusszal. Elmentünk a város legértékesebb műemléke, a kőből épült református templom mellett, amely XV. századi, késő gótikus stílusú, fallal és bástyákkal is körülvették később. Az Erdély Mátyás királyaként is emlegetett Bethlen Gábor aláírásával 1618-ból két, a város előjogairól szóló dokumentumot is őriznek a templomban. Már a római korban is működött itt sóbánya. A környék kulturális központja volt. Egy ideig – még a rendszerváltás előtt – Tőkés László lelkészként működött a városban.

Az Armenopolisként is emlegetett Nagy-Szamos parti Szamosújváron tettük a következő buszos „körsétát”. Láttuk a főtéren az 1748-ban épült örmény-katolikus székesegyházat, amelynek főoltárképe hajdan Rubens festménye, a Krisztus levétele a keresztről volt. Az örmények a XVII-XVIII. században menekültek ide a tatárok elől. Ők – lévén gazdag kereskedők – építették várossá a kis települést. A XIII. század tájáról való várát többszöri átépítés után 1786 óta fogháznak használták, majd 1856-ban hozzáépítettek egy háromemeletes börtönépületet. 1869-78 között itt raboskodott a híres úri betyár, Rózsa Sándor. Sírja afféle zarándokhely, szépen gondozott síremlékkel, kovácsoltvas kerítéssel körülvéve, ráaggatva koszorúk és nemzetiszínű szalagok.

A Maros és a Szamos közötti terület a Mezőség. Tavak, dombok, völgyek sokasága, egyedi és gazdag növény- és madárvilág. Herman Ottó itt írta az olvasókörben 2014. február 25-én bemutatott Madarak hasznáról című könyvét. A Mezőségről szól Makkai Sándornak a Holttenger című, Sütő Andrásnak pedig az önéletrajzi elemeket is tartalmazó Anyám könnyű álmot ígér című regénye vagy Kányádi Sándornak a Fekete-piros című verse 1972-ből.

Országgyűlés helyszíne is volt, a negyedik Báthory, a nagy szoknyapecér hírében álló Gábor, azaz Gábris fejedelem tartotta. Hogy nőügyei miatt vagy sem, de több merényletet is megkíséreltek ellene, végül 1613-ban saját hajdúi koncolták fel. Bethlen Gábor követte a fejedelmi székben. A rómaiak is bányásztak már itt sót, mára azonban a kitermelés megszűnt, a visszamaradt sós vizet a helybeliek főzéshez használják.

Széken egészen a rendszerváltásig szinte állt az idő, a falu apraja-nagyja népviseletben járt. Az 50-60 évnél idősebb asszonyok még ma is csak széki fekete-piros viseletben járnak, legfeljebb a kendőjük fehér. A férfi viselet: sziki kalap, sziki mellény, bugylis nadrág, cipő. Az asszonyokon saját kezűleg rakott ujjú blúz és rakott szoknya van, alatta 4-5 keményített alsószoknya, hogy szépen álljon; efölé kerül a ruha, ami igazából egy szép kötény. Sajnálom, hogy nem írtam fel minden darabnak a nevét, de záporoztak az információk a bemutatón, és én tátott szájjal bámultam a szebbnél szebb darabokat.

Szék három részből áll: Felszeg, Csipkeszeg és Forrószeg. A forrószegi XVIII. század végén épült portán kialakított tájházat és egy mai felszegi lakóházat nézhettünk meg. Itt frissen sült csörögefánkkal és pálinkával fogadtak a kapuban. Később viselet- és táncbemutatót is tartottak nekünk. Megnézhettük a lakást is, ahol a korszerűen felszerelt konyha, fürdőszoba és lakószobák mellett megvolt a tisztaszoba, vagy, ahogy itt hívják, a széki szoba. A lányoknak úgy kell férjhez menniük, hogy viszik magukkal a hozományukat, ami meg kell, hogy töltse a széki szobát. Az ágyra a paplanok és ágytakarók fölé minimum kilenc gyönyörű párnát kell halmozni. Kell persze asztal és padok, láda és fali téka, ami tele van tányérokkal, de falra is akasztanak tányérokat. Nem mindegy, hogy milyen a tányér. Cseréptányért a módosabbaknál nem látni, a szép fehér porcelántányér a megkívánt. A mai középgeneráció azon dolgozik, hogy a fiatalokat visszavezesse a népviselethez, a néptánchoz, a népi szokásokhoz – legalább az ünnepnapokon.

Délután Válaszúton vártak minket, ahol Kallós Zoltánnak a ’60-as években gyűjtött különböző tájak és népcsoportok viseleteiből, tárgyaiból nyílt kiállítását néztük meg. Kallós Zoltán visszakapta a házát, alapítványt hozott létre, szépen felújítottak mindent, most pedig működtetik a múzeumot, valamint az időközben beindult iskolát és kollégiumot is, ahol jelenleg 114 gyerekkel foglalkoznak, ezen túl egy 9. osztálynak szakképzés is van. Az oktatás természetesen magyarul folyik. A kiállítás hihetetlenül gazdag, kalotaszegi, moldvai, gyimesi, mezőségi tisztaszobákból előkerült tárgyakat láthatunk, csángó, kalotaszegi, mezőségi, moldvai, román, szász öltözetek és kiegészítők vannak kiállítva.

Válaszúton van egy Teleki kastély, amely sajnos magántulajdonban van és nem látogatható, de tudni kell róla, hogy itt született Wass Albert.

Kolozsváron autóztunk keresztül, a Hóstát gyümölcsös, zöldséges kertjei helyén ma lakótelep magasodik. Elmentünk a Goga Megyei Könyvtár magas, kék ablakos épülete, a legrégebbi templom, a pestisoszlop, az ortodox templom mellett. A Szt. Mihály-templomnak sajnos csak a hátulját láttuk, pedig milyen jó lett volna sétálni egyet a téren, megnézni Mátyás király lovas szobrát, bemenni a templomba. Nagy újdonság volt a számomra Kós Károly (1883–1977) „kakasos” református temploma. Magunk mögött hagytunk egy megcsavart kéményű kicsi házat. A fáma szerint a házacska tulajdonosnője valamin összeveszett az ördöggel, majd csúnyán rászedte. A mérges ördög tehetetlen dühében csavarta meg a kéményt. A Kolozsmonostori templom felújítása olyan jól sikerült, hogy Europa Nostra-díjra érdemesítették.

Kőrösfőn nagy bazár van, ahol a kerti törpétől a bárányszőr barikán át a hímzett terítőig és az áfonyalikőrig mindent lehet kapni. Hát, itt majdnem elvesztünk úgy elveszítettük az időérzékünket.

Bánffyhunyadon van egy gyönyörű Árpád-kori kalotaszegi református templom. A XVI. században gótikus stílusú erődtemplomnak építették át, toronysisakja fiatornyos. Háborús sérülés következményeképpen beomlott a pókháló boltozat, majd többszöri átépítés után győzött a népi vonal, a festett kazettás famennyezet. Az újabb részeket Umling Lőrinc szász mester készítette a XVIII. század végén. Sipos Dávid munkája a faragott kő szószéke a XVIII. századból. A kazettákon megjelennek a csillagnaptár elemei. Végleges formáját 1772-ben nyerte el. A templomban Bánffy síremléket látunk, hiszen a Bánffy család birtoka volt ez a terület.

Utolsó éjszakánkat a Kalota parti Kalotaszentkirályon töltöttük szintén falusi vendéglátás keretében. A miénk volt a legszebb ház, zöldre festett fából, kapuján az 1913. évszámmal. Ady is sokszor megfordult ezen a szép helyen a rokonainál. Emlékezzünk A Kalota partján című versre!

Este közös vacsora volt a szomszédos panzió éttermében kalotaszegi viselet- és táncbemutatóval. Legnagyobb bánatomra a szép templomba nem jutottam be.

                Vasárnap reggel a bánffyhunyadi vasútállomásra vitt az autóbusz, innen vonattal mentünk Sztánára. Felsétáltunk Kós Károly Varjúvárához, körbejártuk, megcsodáltuk. Kós Károlynak különleges egyedi stílusa van, elsősorban a kalotaszegi népi architektúra hatott rá, de a román és a szász építészet is benne van munkáiban. Gyuri beszélt Kós Károly irodalmi tevékenységéről: írt regényt, színdarabot, könyve saját betűtípusával, saját illusztrációival, saját kötéssel jelent meg. Célja az erdélyi irodalmi és szellemi élet továbbvitele volt. Beszéltünk az Erdélyi Szépműves Céhről, az Erdélyi Helikonról, a marosvécsi várkastély asztaláról, amit mi is láttunk egy 2008-as Publika kiránduláson. Végül az építész búvóhelyén az 1921-es Kiáltó szó című röpirattal emlékeztünk meg az irodalmárról.

A domboldalban Szarka Krisztián és az öreg Dodó kutyus várta a társaságot, szalonnát sütöttünk, körtepálinkát ittunk, kürtős kalácsot majszoltunk, igazán szép délelőtt volt. Azután lesétáltunk a faluba, odajött értünk az autóbusz, hogy Bánffyhunyad érintésével Ártánd felé vegyük az irányt.

Búcsút vettünk Gyuritól, majd „megcsodáltuk” a város határán – egyesek szerint neoroma stílusban – épült csicsás cigánypalotákat, pihentünk egyet Királyhágón, és máris Magyarországon voltunk.

Ez is gyönyörű út volt! Máris indulnék vissza…

Benczekovits Beatrix