Agrárkönyvtári Hírvilág, 2007. XIV. évfolyam 1. szám

Nálunk történt – Kiállításmegnyitó

 

Megsimogatni a látványt

 

Ül az OMgK Tessedik-termében nyolc tízévesforma kisiskolás, a XVI. kerületi Rácz Aladár Zeneiskola növendékei, és átéléssel furulyáznak. Fogalmam sincs hamiskás-e zenéjük, nincs hozzá fülem; ami feltűnik az a kilencedik kisfiú, valódi kisdobos, rezignáltan veri az ütemet. Nagy csapda ez, a rejtélyek és elfojtások övezte gyermek idősebb társait lesi, esetleg jófej tanítóját utánozza, aki nosztalgiával tekint vissza egykori álmaira. No nem mintha a felnőtt-gyermek kapcsolatnak alapképlete lenne a fenti kölcsönös irigykedés. Egy magyarázat csak…

Igen sokan vagyunk, akik tapasztalataikat, hangulataikat belső igénytől vezérelve papírra vetik. Ilyen Bíró József is, aki verseit szavalja a kinyíló kapu motívumtól a fényes sírgödörig, aztán pianínójáték következik, érzelmes Chopin-dallamok. Ismét a költő kap szót, fekete homorú mondatára emlékszem vissza: elvileg eltemettek, gyakorlatilag még élek. Újra az ifjú zongorista varázsol hangulatot, ez most ragtime jellegű.

 

Herczeg Renáta, Bíró József, H. Molnár Magda és
Benczekovits Beatrix

 

A kulturális kavalkád nem ér véget, sőt igazán csak most kezdődik. Herczeg Renáta beszél a képekről, hisz – aki még nem jött volna rá – kiállításmegnyitón vagyunk. A művészettörténész az utazás fogalma köré rendezi mondanivalóját. H. Molnár Magda képeinek történeti hátterét a barokk illuzionistákban véli megtalálni, és alkotói útjának központi elemét naprendszerünk középpontjával azonosítja. Minden napszak megjelenik a festményeken, ahogy a kevés emberi alak közt minden korosztály. A festőnő kapcsán egy másik örökség is szerepet kap a méltatásban, a plain air festészet. H. Molnár nagy kedvvel alkot a szabadban, érzi a természetben levő finom, pici mozgásokat, a surranó fényeket. Aztán, ha mégse hagyja el otthonát, egy-egy csendélet megörökítésével gazdagítja életünket, mert – Herczeg szerint – vidámság, belső béke és boldogság tükröződik a festményeken.

 

 

Állításával egyetérthetünk, ami H. Molnár Magdát egyéni művésszé teszi, az sajátos ecsetkezelése: a szűrő, amin keresztül ábrázol. Mintha apró foltokból épülnének fel munkái, van valami finom elmosódottság a műveken, mintha szemével megsimogatná a látványt. Ez védjegye, utánozhatatlan titka, megérdemelt sikerének záloga.

Azt hiszem, hozzásegít szemléletének megértéséhez, ha felsorolom a képeken megjelenő emberi szereplőket: egy levendulásban termést gyűjtő guggoló figura; a Gyímesben a mezőről hazafelé tartó gazda; Mostarban két turista és két diskuráló helybeli; egy tó közepén hajnaltájt csónakjából horgászó férfi; egy kényelmesen újságot olvasó úr; egy anya; talán idősebb testvér egy kislánnyal; Ballószögön egy békésen ügető lovas. Csupa harmonikus helyzet, csupa mosolygós életkedv.

A kiállított képekkel szembeni kontrasztja miatt megemlítendő Lili című portréja, ahol az ötéves forma kislány tekintetéből kiolvasható a tökéletes derű.

Van egy kép, mely különösen megfogott, egy hétvégi ház kertjében három karosszék vesz körül egy asztalt. Az asztalon váza frissen szedett virággal. Érett nyár van, délelőtt. Ott ül a ház asszonya türkizkék kosztümben, fején szalmakalap. A művésznő a Fények és árnyak címet adta neki. Az én értelmezésemben a kép címe A boldogság, mint olyan.

 

 

K.G.