Agrárkönyvtári Hírvilág, 2008. XV. évfolyam 2. szám

Nálunk történt – Kiállításmegnyitó

 

A készítés megnyugtat, az elkészülés gyönyörködtet*

 

Szeretettel üdvözlöm kedves vendégeinket. Engedjék meg, hogy bemutatkozzam: Salamon Jánosné, Kati vagyok; a lányom Bódiné Salamon Erika. Sajnos a nagymama nem vállalta ezt a hosszú utat, ugyanis Pesthidegkúton lakik az édesapámmal, de az általa készített gobelin képekkel itt van velünk. Köszönjük, hogy a ma estéjüket arra áldozták, hogy itt lehessenek ezen a megnyitón.

 

 

Egy-két rövid gondolattal szeretném elmondani, hogy mit jelentenek számunkra ezek a képek. Gyermekkorunkból hoztuk a természet és a házimunka szeretetét. Kertes házban élünk, amit saját kedvünkre szépítgettünk, virágokkal teleültetgettünk. Közben 25 évig éltünk lakótelepen is, egy tíz emeletes ház negyedik emeletén. De ott is, megunva a sok szemetelést, felástuk a ház körüli területet, beültettük gyönyörű virágokkal; itt készültek a legelső fotók. Legalább így nem dobáltak ki semmit az ablakon, hanem amikor látták, hogy kertészkedünk, hozták a magokat, hagymákat, hogy ültessük el.

Ahogy nyíltak a virágok, egyre-másra készültek a képek. Lányomat munkája elismeréseként megajándékozták egy digitális fényképezőgéppel, innen datálódik a „fotómánia”.

Lányom a fényképekkel a mindennapok pillanatnyi szépségét próbálja maradandóvá tenni. Különös látványt nyújt a mikrovilág, a mozgó természet közelről való megörökítése. A képeken olyan dolgok is láthatóvá válnak, amit szabad szemmel nem látunk meg.

Bele vagyunk szeretve a képeinkbe, mindegyiknek története van. Egy-két kivétellel mindegyik a saját kertünkben készült.

Csodálatos dolog volt például egy éven keresztül „nevelni” egy pókot, amely a kertünk közepén vert tanyát. „Ő” Magyarország legnagyobb pókja, a neve is gyönyörű: szongáliai cselőpók. Mindig figyeltük, lestük a lyuknál – tudniilik a földben lakik – hogy mikor jön ki napozni, hogyan növekszik. Még át is telepítettük, mert közel volt az építendő garázsunkhoz. Új „lakást” fúrtunk neki. Tanúi voltunk, ahogy „anya” lett. Kis zacskókban hozta a felszínre a porontyait melegedni.  Igazán nem tudjuk, csak sejtjük, hogy mi történhetett vele, egyszer csak hiába vártuk a lyuknál. Napokig figyeltük, mikor jön fel. Lehet, hogy „hálás” gyermekei felfalták, amikor kikeltek…

Vagy amikor a szomszéd János bácsi diófájában kikelt cinkék közül egy kipottyant, és a férjem nyári kalapjában menekítettük vissza.

Csodálatos élményt jelent számunkra a természet, amit most szívesen adunk át Önöknek.

Most egy pár szót a gobelinekről. Történt egyszer kb. nyolc éve, hogy lányom a vásárlásból hazajőve egy kis kézimunkát húzott elő: Vettem a piacon – mondta –, ez a gobelin.

Jól van, de hogyan kell ezt elkészíteni? Előhúztunk a fiókból régi kézimunka könyveket, Fürge ujjakat, és megpróbáltuk kiolvasni, mit kell tennünk. Hogyan lesz ebből valami? Hát így kezdődött. Innentől fogva nem volt megállás, függővé váltunk, varrtunk éjjel-nappal, rántáskeverés és TV-nézés közben. Egyszerűen nem lehetett abbahagyni. Ma már csak a nagymama készíti, ő hű maradt. Az összes tű-gobelin az ő keze munkáját dicséri, pedig ma már 73 éves. Minden egyes alapanyag megvásárlása, a mű elkészítése, nagy örömet okozott nekünk. Közösen választottuk ki a témákat, a fonalakat; segítettük egymást, ha valaki elakadt. Egyszóval szeretjük őket. Ez is összetartja a családunkat, közös témánk van. Együtt örülünk mindegyik elkészülte után. Gondosan válogatunk – milyen keret illik hozzá, mi emelné ki legjobban az elkészült képet. Kitesszük a falra, nézegetjük, gyönyörködünk, hogy ez is milyen jól sikerült. Azt hiszem, ebben a stresszes világban, ez egy csoda a mi életünkben. Azt szoktuk mondani – ez a mi pszichológusunk. Nem költünk orvosra, ha kiborulunk, leülünk varrni, kézimunkázni.

  

 

Tudjuk, hogy a vélemények megoszlanak. Van, aki azt mondja: de szépek! Van, aki azt: Jézusom! Ez giccs! Mint minden más az életben, ez is megosztja az embereket. De mi szeretjük őket; szeretjük a színeket, szeretjük a technikáját. A készítés megnyugtat, az elkészülés gyönyörködtet.

Egyébként nem egy ördöngös munka, aki varrni tud, el tudja készíteni. Most mégis azt gondoltuk, olyan sok összegyűlt már, megmutatjuk az embereknek. Akinek tetszik, meg is veheti őket, majd csinálunk másikat. Most már többedik alkalom, hogy kiállításra nyílik lehetőségünk. Az eredmény ugyanaz; van, akinek tetszik, van, akinek nem. Ez természetes, felvállaljuk; és nem akarunk Michelangelók, Renoirok lenni. Nem kívánjuk, hogy ismerőseink és mások művésznőnek szólítsanak bennünket. Egy dolgot viszont szeretnénk, átadni azt az érzést Önöknek, amit a képek színei, gondosan kivarrt formái nekünk jelentenek. Ez az öröm, ami ma már sok ember életéből hiányzik. Pedig egyszerű. Kell az embernek találni valamit, amiben ki tud teljesedni. Nekünk ezzel sikerült. Szeretettel ajánljuk minden ember figyelmébe!

Salamon Jánosné