Agrárkönyvtári Hírvilág, 2008. XV. évfolyam 2. szám

Tanulmányút

 

Workshopot és tanulmányutat szervezett a Publika Kör

 

A Publika Magyar Könyvtári Kör idén is pompás programmal állt elő. Április 18-án Békéscsabán, a Békés Megyei Könyvtárban Litauszky Györgyné igazgatóhelyettes fogadott minket, és – határon túli könyvtárosokkal – szakmai nappal vette kezdetét a kirándulás, majd másnap átléptük a határt (vagyis inkább átgurultunk rajta), és felmentünk a Partiumon, Erdélyen át egészen Moldváig, hogy a hét elteltével (23-án) élményekkel jócskán gazdagodva térjünk haza.

            A workshop témája Pályázatírás, pályázatok lebonyolítása konzorciumban. Lehetőségek és problémák volt. Billédiné dr. Holló Ibolya történeti áttekintéssel kezdte mondandóját. A hőskor a Soros Alapítvánnyal kezdődött, amikor is külföldi könyvekre, illetve másológépekre lehetett pályázni. Ez még csak előtanulmány volt. Az igazi pályázat az, amikor kigondolunk egy projektet, azt megfogalmazzuk, írásban lefektetjük és benyújtjuk. Magába kell, hogy foglalja a megoldandó feladatot, a felhasználandó anyagokat, és meg kell határozni az időtartamot. Komplex és nehéz dolog. Jól meggondolva, jól megfontolva, többen összeállva sikeresebbek lehetünk. Partnerségben vagy konzorciumban kell gondolkodnunk. A jó pályázat négy fontos lépése: felkészülés, döntés, kivitelezés, eredmények hasznosítása. Stratégiai tervet kell készíteni, SWOT-analízist kell végezni, megbízható partnereket kell keresni. A partnerség lehet horizontális, azaz régiók, országok összefogásával, vagy vertikális, vagyis különböző szervezetek együtt munkálkodásán alapuló. A pályázat menedzsmentjét körültekintően kell kiválasztani, jól felépíteni, és a munkát meg kell osztani egymás között. A projekt vezetőjének kellően szigorúnak kell lennie, hogy mindenki határidőre és jó színvonalon elkészítse a feladatát, közben pedig még buzdítania is kell a résztvevőket, hogy a lelkesedés lángja ne hunyjon ki. Mindent pontosan, részletekbe menően dokumentálni kell. Előadónk már sok EU-s pályázatban munkálkodott, szavai aranyat érnek. Mindnyájuknak sikeres pályázást (TÁMOP, TIOP stb.) kívánok!

 

 

            Vacsora előtt sétáltunk egy jót a városban. A Munkácsy Mihály Múzeumban szép Munkácsy-képeket, Békés megye hagyományos gazdálkodásának eszközeiből, régészeti leletekből álló, valamint érdekes természettudományi kiállítást láttunk.

            Másnap az első megállónk Nagyszalontán volt, a Csonka toronyban az Arany János Múzeumot látogattuk meg. Arany dolgozószobája, szobrok, emléktárgyak vannak kiállítva, köztük az a kávéfőző is, amit Petőfi vitt ajándékba egyik látogatása alkalmával. Szatmárnémetiben buszos városnézés volt, aztán Nagybányáig meg sem álltunk. Az Ásvány Múzeumban fantasztikus formájú és színű csodákat nézegethettünk, amelyek a környékbeli bányák virágai, majd a híres Nagybányai Iskola festőinek (Hollósy Simon, Thorma János, Glatz Osztkár stb.) képei előtt merengtünk egy sort, végül sétáltunk egyet a belvárosban. Szomorúan álltunk meg Szilágyi Erzsébet háza előtt, amely meglehetősen rossz állapotban van, azt azonban örömmel tapasztaltuk, hogy a főtér házainak többsége már átesett a felújításon, köztük az is, amelyben Petőfiék a nászéjszakájukat töltötték.

            A Rozsály szerpentinjén kanyarogtunk fel egészen 1000 m-ig, a Gutin-hágóig – körben hatalmas, havas csúcsok –, a túloldalon a Mára völgyébe érkeztünk. Máramarosszigetet esőben buszoztuk körbe. Ez a sziget nem egy folyónak a szigete, hanem szegletet jelent. Az országnak ebben a szegletében gyönyörű fatemplomok – a máramarosi fatemplomok – vannak, amelyek 1717 után épültek. A tatárok erre a területre 1717-ig évi rendszerességgel törtek be, azért, hogy a falvakból embereket raboljanak, akiket majd váltságdíj fejében elengednek, de addig is jól megdolgoztatták őket. Mellékesen felégették az útjukba eső templomokat. 1717-ben Rákóczi egykori kapitánya a Borsai-szorosnál legyőzte őket, és végleg elvette a kedvüket a további próbálkozásoktól.

            Barcánfalván (Bârsana) egy vadonatúj kolostorkomplexumot néztünk meg, ami kicsit reprezentációs célokra is épült, és még nincs is teljes egészében készen. Ortodox kolostor, apácák lakják, rendezett, csinos, rengeteg a virág és gyönyörű a kilátás a környező hegyekre. Hogy igazi régi fatemplomot is lássunk, Rozália (Rozavlea) falu régi, de ma is gondozott temetőjénél álltunk meg, amelynek temploma 1717-ben épült.

 

 

            Takaros kis falvakon át vezetett az utunk. Vezetőnk, Gyuri bácsi, felhívta a figyelmünket, hogy egy-egy ház előtt ágasfa áll köcsögökkel, edényekkel. Így hívják fel a figyelmet, hogy a házban eladó lány van, és minél idősebb a leány, annál jobban roskadozik az ágasfa.

            A felsővisói éjszaka után újabb havasok következtek, a Borsai-hágónál átléptük az ezeréves határt és Moldvában találtuk magunkat. Úti célunk két ortodox kolostor volt, amelyek nemcsak belül vannak kifestve, hanem a külső falaik is tele vannak falfestményekkel. Moldovicában (Moldovitsa) Tatjána nővér kalauzolt végig az Angyali üdvözletnek szentelt templomon, amely 1532-ben épült. Elmondta, hogy az ortodox év szeptemberrel kezdődik Szűz Mária (akit ők Istenszülőnek hívnak) születésével, és augusztussal fejeződik be, Mária elszenderülésével. Múzeum is tartozik a kolostorhoz egyházi tárgyakkal. Voronecben (Vorone,t) 1588-ban alapított Nagy István (Stefan cel Mare) fejedelem kolostort Danilo remete tiszteletére. Templomát Szent Györgynek szentelték, külső hátsó falára fantasztikusan érdekes utolsó ítélet víziót festettek. Kelet-Európa Sixtusi kápolnájaként is emlegetik emiatt.

            Moldvából a Gyimesekbe mentünk, Hidegségben, csángó családoknál töltöttünk két éjszakát. A csángók székelyek, akik elcsángáltak Székelyföldről, ezért hívják őket így. Másnap reggel visszaindultunk Moldvába. Útközben megálltunk Gyimesbükkön, a hatalmas állomásépületben – itt volt hajdanában a magyar határ – aludt egyszer Erzsébet királyné (Sissy) is. A Tatros folyó partján egy kis dombon állt valamikor Rákóczi vára, ma már jószerivel csak a felvezető lépcső van meg, a lépcső alján kis őrbódéval, ahol a háború idején ágyúállásokat építettek ki, az egyikre egy magyar korona formájú álcázást emeltek betonból. Pusztinába, moldvai csángókhoz mentünk látogatóba. Nyisztor Tinka várt minket, aki életre hívta a Szt. István Egyesületet (a faluban Szt. István templom működik), és addig dolgozott, gyűjtögetett, amíg sikerült megépíteni a Magyar Házat, ahol a gyerekek magyarul tanulhatnak, különböző foglalkozásokat tarthatnak. Tinka édesanyja, Ilona néni, híres népdalénekes, sok dalt gyűjtöttek tőle, és CD-je is jelent meg. Megcsodálhattuk a csángó népviseletet, a karincát, ez egy lepelszoknya, amit bernyóccal (színes öv) kötnek fel. Alá a nyakánál és főleg az ujján gazdagon hímzett hálóingszerű blúzt vesznek, a fejükre pedig ruhát (fejkendőt) kötnek. Télen kozsokot (bunda) kanyarítanak a hátukra. Az egyik szomszédos házban osztovátát (szövőszék) is láttunk, amin Katalin asszony éppen azt a karincát szőtte, amiben majd el fogják temetni. Folyóvíz és csatornázás nincs a faluban, így aztán a kert végén a budát (árnyékszék) kellett felkeresni, és csiporból (csupor) öntöttük egymás kezére a vizet. Mire megéhültünk (megéhezik) volna, elkészült a tokány máléval (puliszka), ebből jól belakmároztunk. Süteményt is sütöttek a tiszteletünkre, és Ilona néni énekelt nekünk szép csángó dalokat.

            Este Hidegségben még egy – városi ember számára – különleges élmény várt ránk, szekerezhettünk, amit nagyon élveztünk.

 

 

            Következő reggel már visszafelé indultunk. A Gyimesek a Fügés-tetőnél érnek véget, ez egyben vízválasztó is, keletre a Szeretbe, nyugatra pedig a Marosba és az Oltba folynak bele a patakok, folyók. Csíksomlyón természetesen bementünk a kegytemplomba, hogy lássuk a XVI. század elején hársfából faragott, reneszánsz Napba öltözött Asszonyt, a kegyszobrot. Csíkszeredán csak busszal szaladtunk végig, de vetettünk egy pillantást a Makovecz Imre tervezte Millenniumi templomra, amely a magyar szentek tiszteletére épült, és amely annyira jellegzetes, hogy első pillantásra lehet tudni, ki álmodta meg.

            A Tolvajos-tetőn megálltunk megnézni a hitben való megmaradás emlékére felállított hármas keresztet. Máréfalván keresztül ereszkedtünk tovább lefelé, ahol a legszebb faragott – és gyakran festett – székely kapukat lehet látni.

 

 

            Székelyudvarhely iskolaváros, a székelyeknél nagy becsben voltak az iskolák, mert ezáltal lehetett megmenekülni a katonai szolgálat elől. A várost kis Magyarországnak is hívják, a lakosság 96%-a magyar. A Városháza (egykor Vármegyeháza) 1895-96-ban – Stehlo Ottó építész tervei szerint – eklektikus stílusban épült impozáns épület, különlegesen szép díszteremmel. Előtte Orbán Balázs szobra áll. Nem messze innen van az Emlékezés parkja, ahol 2004 óta tizenhárom történelmi és közéleti személyiség bronz mellszobra áll: Báthori István, Bem apó, Bethlen Gábor, Bethlen István, Csaba királyfi, Fráter György, Hunyadi János, Kós Károly, Nyirő József, Rákóczi Ferenc, Szent László, Wesselényi Miklós, Vándor Székely (Wass Albert).

            Bögöz – Udvarszék legértékesebb temploma, egy kerített templom – volt a következő állomásunk, amely 1250-ben épült (ma református), és 110 éve freskókat (Szt. László legenda) tártak fel a falakon.

            Székelyföld és Szászország határán áll Székelyderzs erődtemploma, amely a XIII–XIV. században épült (ma unitárius), és 1419-ben készült, szintén a Szt. László legendát feldolgozó freskókkal van díszítve. Erős fallal van körülvéve, amelyben terménytárolókat alakítottak ki, sarokbástyái vannak, a szalonnás toronyban tartották például az oldalszalonnákat (még a mai napig is itt tartják!), és ha ellenség közelgett, a falu lakossága a jószágaival együtt bemenekült ide. A templom lőrésein kilőve védték magukat.

            Szejkefürdő, illetve Orbán Balázs sírja mellett csak elsuhantunk, pedig milyen szép a tizenhárom székely kapu, amely felvezet a kopjafás sírhoz. Farkaslakán viszont kiszálltunk Tamási Áron sírjánál, és megcsodáltuk a Szervátius testvérek készítette emlékművet, Tamási regényalakjait faragták bele egy andezit tömbbe. A szemerkélő esőben folytattuk utunkat Korondra, ahol szebbnél szebb kerámiákat, fafaragványokat, szőtteseket lehetett vásárolni.

            Marosvásárhely városát szintén a buszból nézhettük csak, megálltunk azonban a magyar református temetőnél, ahol Bolyai Farkas és Bolyai János sírja mögött temették el Sütő Andrást.

Két Teleki-kastély várt még ránk aznap délután. A sáromberkiben mezőgazdasági szakiskola volt, ma üresen áll, a gernyeszegiben gyerekszanatórium működik még ma is. Erdélyi barokk vagy parasztbarokk stílusú, de nevezik kis gödöllői kastélynak is. A kastély mellett patak aranyos kis mesterséges szigettel, a parkban szép szobrok, nagyon hangulatos hely.

A Gernyeszegen töltött éjszaka után Szászrégenen keresztül – sajnos ezt a kedves városkát is csak az autóbuszból nézhettük meg – Marosvécsre mentünk, Kemény János birtokára, amely ma értelmi fogyatékos gyerekek otthona. A XVI. században épült, elhanyagoltságában is impozáns, sarokbástyás várkastély. A parkja nagyon szép, igazi őspark. Kemény János minden művészeti kezdeményezés mecénása volt, 1926-ban megalakította itt az Erdélyi Helikon irodalmi kört, olyan nevekkel, mint Tamási Áron, Kós Károly, Wass Albert, Dsida Jenő, Kuncz Aladár. Az volt az utópiája, hogy egy erdélyi Svájcot hozzon létre. Wass Albert olyannyira jól érezte itt magát nyaranta, hogy végakarata szerint hamvainak harmada itt, a parkban van eltemetve.

 

 

            Pusztakamarás volt a következő állomásunk, ahol Sütő András szülőházát látogattuk meg, kicsi ház kicsi kerttel. Innen már sajnos sietnünk kellett, úgyhogy Kolozsvárott megint csak buszos városnézés volt, aztán elszaladtunk a kőrösfői és a bánfihunyadi gyönyörű fiatornyos református templomok mellett, rápillantottunk a kalotaszegi kirakodóvásárra, és egyszer csak Nagyváradon voltunk. Elhúztunk az eklektikus, szecessziós, neobizánci, mór épületek mellett, a püspöki székesegyházhoz kellett sietnünk, ahol Kristófi János Zsigmond orgonaművész várt minket, és a kirándulás megkoronázásaként csodás orgonakoncertet hallgathattunk meg. Utána már csak arra volt időnk, hogy Szent László ércszobra –Tóth István alkotása – előtt fényképezkedjünk egyet, aztán irány Magyarország.

            Köszönjük Ibolya! Köszönjük Gyuri bácsi!

 Benczekovits Beatrix