Élelmiszeripari Gazdaságtani Tanszék
Az Európai Uniót sokan egyöntetû gazdasági térségnek tekintik. A megközelítés hibás, mert az EU különbözõ országain, sõt az egyes országok tájain belül is számottevõek az eltérések. A különbözõ országok ugyanis meglehetõsen eltérõ történelmi pályát jártak be az egyesülésig terjedõ idõszakban, amellett a fejlõdés üteme tájanként is változott. A különbségeket jól mutatja, hogy valamennyi európai OECD ország bruttó hazai termékének 60%-át három nagy tengeri kikötõ, Bristol, Genova és Hamburg által meghatározott háromszögön belül állítják elõ. Tehát nem csupán az egyes tagállamok között jelentõs az ingadozás, hanem határaikon belül is. Nem a volt NDK az egyedüli példa erre. Eltérõ Olaszország déli és északi, valamint az egykori Németország tartományainak gazdasági fejlettsége is. Az egy foglalkoztatottra jutó bruttó termelési érték Schleswig-Holstein tartományban pl. "mindössze" 51 ezer DM, Hamburgban viszont 98 ezer DM (1994). Az elmúlt 20 évben a német tartományok fejlõdési ütemében 30-40%-os különbségek mutatkoztak.
Az EU megalakulásától kezdve kiemelt figyelmet kapott a mezõgazdaság. Az EK-t létrehozó Római Szerzõdés kimondta, hogy a tagállamok agrárpolitikájának három alapelven kell nyugodnia:
1./ Fontos törekvés, hogy mindenütt biztonságos legyen az élelmiszer-ellátás és lehetõleg azonos az árszínvonal.
2./ A termelõk elõnyt élveznek az EK-n kívüli versenytársakkal szemben.
3./ Az egyes tagállamok közös mezõgazdasági programokat alakítanak ki és valósítanak meg a mezõgazdaság szerkezeti átalakítása és az exporttámogatás fejlesztése érdekében.
Az alapelvek közzétételekor az egyes tagállamok kormányaiban még élénken élt az élelmiszerhiányos évtizedek emléke. Az alapító tagállamok jelentõs része nettó élelmiszer importõr volt. Akkoriban a folyamatos élelmiszer-ellátás szavatolása nemcsak gazdasági, hanem alapvetõ biztonságpolitikai kérdésnek számított. Amellett az idõ tájt még igen nagy volt az agrárlakosság aránya. A tényezõk együttese igen erõsen támogatott gazdaságpolitikát juttatott érvényre. Ennek tudható be, hogy a közös pénzalap mintegy 50-60%-át mind máig a mezõgazdaság fenntartására fordítják; 1993-ban például 38 milliárd ECU erejéig. (Ez 65%-kal nagyobb, mint Magyarország teljes nemzeti összterméke! Ábránk arra is felhívja a figyelmet, hogy - jóllehet a támogatások számunkra felfoghatatlanul nagynak tûnnek - az EU nemzeti össztermékének csak igen kis hányadát képezik.)
EU-költségvetési kiadások emelkedése
Forrás: FAO
Az EU sokat bírált agrárpolitikája - minden hibája és hiányossága ellenére - elérte azt, hogy a mezõgazdasági termelõi ár az élelmiszerek fogyasztói áraival közel azonos mértékben növekedjék. Ez nekünk érdekes tanulsággal szolgál, hiszen hazánkban homlokegyenest ellentétes folyamatok észlelhetõk.
Az EU közös agrárpolitikáját sokan vitatják. A fejlett iparú tagállamok, amelyekben az élelmiszergazdaság csak alárendelt szerepet kap, érthetõen szorgalmazzák a közös agrárpolitika terheinek csökkentését. Különösen mostaná ban, mivel a mezõgazdasági termékek világpiaci ára erõteljesen esett. 1993 végén eredménnyel zárultak a világkereskedelem liberalizálását célzó GATT-tárgyalások, s ezek tovább rontják az erõsen támogatott agrártermelés esélyeit.
Valamennyi fél egyetért abban, hogy a reformok elkerülhetetlenek és hogy az EU agrárpolitikájának kevésbé termelésközpontúnak kell lennie. Sokkal nagyobb figyelmet kell fordítani olyan tényezõkre, amilyen például a környezetvédelem, a táj természetes arculatának megóvása, illetve a falusi turizmus fellendítése. A 80-as évek második fele óta egyre határozottabban törekszenek a mezõgazdasági termelés külterjesítésére is. Sok intézkedést hoztak az ugarolásra, a vegyszerhasználat csökkentésére, a kártevõk elleni biológiai védekezésre és a mezõgazdasági területek eredeti élõvilágának fenntartására. Ezt az intézkedéscsomagot szerencsésen támasztja alá az EU tagállamaiban élõk (már-már hisztérikus) elfordulása az iparosított mezõgazdaság termékeitõl (többek között a növényi és állati hormonok alkalmazásával kapcsolatban).
Nem árt, ha jó elõre figyelembe vesszük mindazokat a követelményeket, amelyeket az Unió saját termelõivel szemben támaszt. Ellenkezõ esetben élelmiszeripari termékeinket egyszerûen nem veszik át.
Nagyon valószínû, hogy a jövõben az EU csökkenteni lesz kénytelen a mezõgazdasági termelés támogatására fordított kiadásait. Növekvõ szerepet kap a szerkezetváltás pénzügyi alátámasztása és minden olyan beruházás, amely elsõsorban nem a termelés növelését, hanem a tágan értelmezett területfejlesztést támogatja.
Az EU egyes tagállamainak agrárfejlõdése eltérõ jellegû. Ennek szemléletes példája, hogy Dániában például a kis- és középgazdaságok hagyományaira épül az élelmiszer-feldolgozás, többnyire a termelõk saját szövetkezeteiben. Más tagállamokban viszont a mezõgazdasági termelõk és az élelmiszeripari feldolgozók gazdaságilag egymástól teljesen függetlenek.
Általános fejlõdési irányzatokat nehéz volna meghatározni. Tény, hogy pl. a dán húsipar fejlõdését igen jelentõs mértékben elõsegítette a takarmánytermesztés, az álattenyésztés, a feldolgozás, a forgalmazás és a kutatás közötti szoros kapcsolat. Ugyanakkor számos példát találunk arra is, hogy versenyképes szakágazatok alakultak ki tulajdoni öszszefonódás nélkül. Általában teret nyernek a termelõi tulajdonban levõ értékesítõ szövetkezetek. Az NSZK-ban négy évtizede egymás mellett mûködnek a gabonakereskedelemben a magán- és a szövetkezeti vállalatok. A szövetkezetek lényegesen rugalmasabb, központi irányítású értékesítési tevékenysége hatékonyabbnak bizonyul, mint a magán vállalatoké. Hasonló a helyzet a német hús-, tej-, zöldség- és gyümölcsfeldolgozó iparban is.
A termelõi tulajdonú feldolgozóüzemek fejlõdését egyébként számos államban központi támogatások serkentik.
Szinte mindenütt kialakult olyan szervezet, amely a nemzeti élelmiszeripar értékesítõ tevékenységét segíti elõ. Németországban pl. ilyen a több mint 20 évvel ezelõtt létesített központi agrárgazdasági marketingszövetség (CMA). Ennek alapvetõ feladata a német élelmiszeripari termékek bel- és külföldi értékesítésének támogatása. Létrehozták az egységes német termékjelölõ védjegyet is. A CMA feladataihoz tartozik a rendszeres tájékoztató szolgáltatás és piackutatás. Az elmúlt években mégis számos bírálat érte a CMA-t. Elsõsorban a belföldi értékesítés ösztönzésének hiányosságaira hívták fel a figyelmet. Többen érvelnek azzal, hogy nem kellõen veszik figyelembe a megváltozott fogyasztói szokásokat és igényeket. Erõsen vitatható az is, hogy érdemes-e a vásárlókat olyan termékek további fogyasztására rábírni, melyek nem férnek össze a korszerû táplálkozással. Emellett azért sem célszerû az élelmiszerek és élvezeti cikkek fogyasztásának növelését általában erõltetni, mert így az import szintén föllendül. Ha pedig nem kellõen célirányos a reklám, akkor esetleg a versenytársaknak nyújt kedvezõbb értékesítési lehetõségeket.
A mai napig tisztázatlan kérdés, miként egyeztethetõ össze a CMA tevékenységének egyik fõ alapelve, a versenysemlegesség a sajátos marketingprogramok kialakításával. Rendkívül nagy szükség lenne egyes termelõk, termelõi csoportok, illetve régiók marketing-tevékenységének fejlesztésére. Erre azonban a CMA alapszabályai nem adnak módot. Az elmúlt években éles viták folytak arról is, van-e létjogosultsága az egységes német termékjelölésnek. Számos élelmiszertermelõi csoport (elsõsorban a húsiparban) azért viszolyog tõle, mert minden módon arra törekszik, hogy termékei elkülönüljenek a versenytársakéitól. Az egységes termékjelölés elleni további érv, hogy nem kellõen emeli ki a kiváló minõséget.
Az EU tagjai kétségkívül törekednek a nemzeti léptékû élelmiszermarketing kidolgozására és fejlesztésére. Ennek feltételei:
a) szerves együttmûködés a terméktanácsokkal,
b) aktív állami támogatás,
c) az eredetmegjelölés kikötése,
d) az élelmiszergazdasági termelõk munkáját támogató elemzések, ország- és piactanulmányok készítése,
e) az összehangolt, egyeztetett külpiaci megjelenés támogatása.
Nem nehéz észrevenni, hogy a kormányok igyekeznek a nagy (fõleg külföldi érdekeltségû) nemzetközi vállalatok térnyerését ellensúlyozni. Így a belsõ agrármarketing nem csak szûk értelemben vett gazdasági, hanem tágabb társadalompolitikai célokat is szolgál, és hozzájárul a kis- és középüzemek fenn-maradásához, továbbéléséhez.
Az EU országok kereskedelmének fejlõdését három tényezõ befolyásolta:
1./ Az elmúlt évtizedekben jelentõs mértékben átalakult a lakosság életmódja. A városiasodás, a gépesítés, a nõk tömeges munkába állása és számos egyéb tényezõ új követelményeket támasztott.
2./ A kereskedelmi tõke jelentõs mértékben összpontosult.
3./ A mûszaki fejlõdés új, a korábbiaktól eltérõ kereskedelemtechnikai (automatizálási és robotizálási stb.) módszereket honosított meg. Így az élelmiszeriparhoz kapcsolódó logisztika egésze is átformálódott.
Az EU feltüzelte a harcot a nagy élelmiszer-kereskedelmi vállalatok között. Jellemzõ példa, hogy Franciaországban is mind nagyobb arányban jelennek meg a német - hagyományosan olcsó, de rendkívül kevés szolgáltatást nyújtó - nagyáruházak egységei (pl. ALDI). Árszínvonalunk néha 20-25%-kal alacsonyabb, mint a francia üzleteké. A nagy áruházláncok közül egyre többen nem mennek bele a kíméletlen árharcba, hanem igyekeznek más földrészekre kiterjeszteni üzlethálózatukat. Ezzel is magyarázható, hogy több, az EU-ban gyökerezõ üzletlánc jelenik meg Magyarországon, sõt számuk gyorsan növekszik a harmadik világban is. A nagy üzlethálózatok fõ versenyfogásai a következõk:
1./ Az árak csökkentésével a viszonylag kisebb jövedelmû rétegeket, valamint a kevésbé igényes, egyszerre nagyobb mennyiséget vásárló fogyasztókat igyekeznek megnyerni és megtartani.
2./ A széles körû szolgáltatást nyújtó hiper- és szupermarketek elsõsorban az igényes fogyasztókra számítanak. Nemcsak az árut, hanem gyakran az áru felhasználására vonatkozó kiterjedt tájékoztatást kínálják. Sikerük egyik titka, hogy méretüknél fogva az élelmiszer szállítókat erõteljesen befolyásolhatják, sõt gyakran nyomást gyakorolhatnak az elsõdleges termelõkre.
3./ A kereskedelem fejlõdésének másik jellemzõje, hogy új értékesítési csatornákat keresnek. Egyúttal nõ a védjegyek száma, amelyeket egy-egy nagy kereskedelmi vállalat alakít ki és helyez el termékein. Egyre jobban terjed a közvetlen értékesítés és a házhoz szállítás rendszere. Ezt különösen elõsegíti a közléskapcsolatok gyors kibontakozása.
Megjegyzés: Az események világosan jelzik, hogy az EU élelmiszergazdasága állandó mozgásban igyekszik módszereit tökéletesíteni. Magától értetõdik, hogy a csatlakozni kívánóknak - mint nekünk is - fel kell vennünk a "haladási sebességet", hogy zökkenõmentesen kapcsolódhassunk hozzájuk. Ehhez szerettünk volna ismertetõnkkel is némi tájékoztatást adni. (Szerk.)