A közép- és kelet-európai országok betagolódását az EU közös agrárpolitikájába fõleg a GATT korlátozásai fékezik. A közös agrárpolitikában tehát további módosításokra van szükség.
A legnagyobb nehézséget a támogatott export korlátozása okozza. Kevésbé súlyos akadály az EU bõvítésének költségvetési finanszírozása. Ha a hat érdekelt közép- és kelet-európai ország belép az Unióba, az utóbbi tétel növekedése évi 25 milliárd ECU-re becsülhetõ. Ezt azonban nem szabad elszigetelten szemlélni. Tekintetbe kell venni, hogy az EU egységes belsõ piaca 96 millió fogyasztóval bõvül, és ez jókora lendületet adhat az egész társulás gazdasági fejlõdésének.
Ahhoz, hogy a GATT-egyezmény és a költségvetés ellentétei oldódjanak, szabályozni kell az érintett közép- és kelet-európai országok mezõgazdasági kínálatát. Mindegyik új tagállammal meg kell majd tárgyalni a cukor- és tejkvótákat, az állatállomány irányszámait és az ugarolandó területeket. Mindez erõsen kihat az új tagállamok versenyképességére. A döntéseket tehát alaposan meg kell fontolni, hogy a következõ évszázadra megfelelõ agrárpolitika alakuljon ki.
További kérdés, hogy az érintett közép- és kelet-európai országoknak megvan-e az ügyviteli szervezete a szükséges intézkedések végrehajtására. Furcsa lenne, ha a termelésnek 1990-ben megszüntetett üzemi szintû tervezését 2000-ben ismét be kellene vezetni.
A német kormány kiegyensúlyozatlannak tartja az EU tagállamainak teherviselését. Ha ugyanis az EU összes erõforrásainak átcsoportosítása 70%-ban a tagállamok közül egyetlen egyet terhel, ez sem az EU-nak nem áll érdekében, sem az érintett tagállamtól nem várható el. A németek aggodalommal állapították meg, hogy az NSZK helyzete, amely mindig is kiemelkedõen a legnagyobb hozzájárulásokkal gyarapította az EU költségvetését, a kilencvenes évek kezdete óta gyökeresen megromlott. Ezért kívánják az EU bevételeinek és kiadásainak elvileg új szabályozását, mégpedig még az EU pénzügyeinek 1999-ben esedékes felülvizsgálata elõtt.
1990 és 1992 között Németország nettó hozzájárulása az EU költségvetéséhez 11 milliárd DM-rõl 22 milliárd DM-re emelkedett. Ez nyilvánvalóan ellentétes az arányos teherviselés elvével, mert Németország egységesítése tetemes többletköltségekkel járt, s azok a közületek költségvetését erõsen megterhelték. A tartományi kamarák ezért felkérték a szövetségi kormányt, igyekezzék odahatni, hogy Németország hozzájárulása az EU költségvetéséhez méltányos arányban álljon a többi tagállaméval.
Németország részesedése 1986 és 1993 között 15,0%-ról 16,5%-ra nõtt. Elsõsorban a növényi termelés részesedése emelkedett, míg az állati termelésé 1986 óta állandóan zsugorodik. Belgium termelésének részesedése hosszú távon 3,0%-ról 3,5%-ra emelkedett, elsõsorban szintén a növényi termelés alakulásának köszönhetõen. Görögországban 3,8%-ról 4,3%-ra nõtt a hozam, de itt mind a növényi, mind az állati termelés erõsen ingadozott. Spanyolországban fordulat mutatkozott: piaci részesedése 1986 óta 11,0%-ról 12,8%-ra nõtt, de 1993-ig 11,4%-ra esett vissza. Az elsõ helyet az EU-ban továbbra is Franciaország foglalja el, bár részesedése 1986 és 1993 között 23,5%-ról csökkenõ irányzatot követett és mélypontját (21,6%) 1991-ben érte el. Írország részesedése hosszú távon 2,0%-ról 2,3%-ra emelkedett, Olaszországé ellenben 1986 és 1993 között 19,0%-ról 1,8%-kal visszaesett. Hollandiában a súlypont az állati termelésrõl a növényi termelésre tolódott át, míg Nagy-Britanniában és Portugáliában ellenkezõ irányú eltolódás mutatkozott.
A Bizottság alapelve az olyan tartós fejlesztés, amely minden külsõ beavatkozás nélkül biztosítja a falusi társadalom önálló jövõjét. Ennek elõfeltétele a helyi lehetõségek minél teljesebb kihasználása. Az elmaradt régiók külsõ támogatása kedvezõtlen is lehet, mert az érdekeltek így esetleg lemondanak arról, hogy új, kedvezõbb megoldásokat keressenek.
A falufejlesztés jelentõségét mutatja, hogy az EU jelenlegi tizenöt tagállamában a népességnek több mint egynegyede falun él, és az EU területének mintegy 85%-a mezõgazdasági jellegû. Az új tagállamokban a népességnek jóval az Unió átlaga fölötti része falusi; Finnországban pl. 56,8%.
1999-ig az EU-ban több mint 30 milliárd ECU-t kívánnak falufejlesztésre fordítani. Ez az összeg a brüsszeli költségvetés elõirányzatán felül az egyes tagállamok költségvetésébõl folyósítandó összegeket is tartalmazza.
A valuták árfolyamingadozásainak szabad tere voltaképpen nem változott. A szabad tér a felértékelt valuták esetében továbbra is 5%, leértékelt valuták esetében pedig -2%. A gyakorlatban ugyanis kiderült, hogy ez a szabályozás a kereskedelmi viszonyokat mérhetõen nem torzítja. Ha a felértékelt valuta árfolyama a határértéket meghaladja, akkor a Tanács határozatot hoz a teendõ intézkedésekrõl. Ez eddig is szokásban volt, az új szabályozás azonban erre vonatkozólag kifejezett rendelkezést tartalmaz. A teendõ intézkedés a támogatásokat és az árfolyamokat egyaránt érintheti, az 5%-os határérték azonban nem növelhetõ. Emiatt tehát az ún. zöld, azaz mezõgazdasági árfolyamok a mezõgazdasági jövedelmek hátrányára automatikusan nem változhatnak.
A szabályozás csak az "érzékelhetõ" felértékelésekre alkalmazható. Ilyennek minõsül minden olyan felértékelés, amelyet az elõzõ három év alatt leértékelés nem ellentételezett. A szabályozás megakadályozza azt is, hogy a valutájukat leértékelõ tagállamok az ebbõl eredõ elõnyöket utólagos felértékeléssel kiaknázhassák.
A közös agrárpolitika keretei között bevezetett kiegyenlítõ fizetések, amelyeket a vetésterület vagy az állatállomány nagysága után, ill. az ugarolási program értelmében folyósítanak, valamint a szerkezeti támogatások teljes terjedelmükben továbbra is fennmaradnak és védelemben részesülnek a valutaárfolyamok ingadozásaival szemben.
A swich-over rendszer szerinti pótlék megszûnik. Ezután a zöld árfolyamot az ún. kiegyenlítõ (korrekciós) tényezõvel (1,207509) elosztják, az árakat és egyéb összegeket pedig (ECU-ben kifejezve) ugyanezzel a tényezõvel megszorozzák. Ez tisztán számítási mûvelet, amely a termelõkre, a kereskedelemre és a feldolgozásra semmiféle hátrányt nem jelent.
Ha két tagállam között a kereskedelemben torzulás lép fel, akkor a Bizottság a szabad árfolyamingadozások terét szûkítheti. Ha az ilyen határozatot valamely tagállam nem fogadja el, a Tanácshoz fordulhat.
Az új szabályozás a szilárd és a lebegõ valuták között nem tesz különbséget, mert ez a különbség 1993 augusztusa óta szükségtelen és nincs értelme.
Az egyes tagállamok által folyósított kiegyenlítõ támogatások, amelyek az agrimonetáris okokból bekövetkezett jövedelemkiesés ellentételezésére szolgálnak, továbbra is fennmaradnak abban az esetben, ha az alapul szolgáló felértékelés "érezhetõ". A támogatás degresszív és három évre szól. 50%-át az Unió költségvetése fedezi.
Az új szabályozás a mezõgazdaságot az egységes európai valuta bevezetéséig minden bizonnyal meg fogja védeni a valutáris okokra visszavezethetõ árcsökkenésektõl és jövedelemkiesésektõl. A valutáris okok hatása egyébként a következõ években a gazdasági és valutaunió kifejlõdése során egyre jobban gyengülni fog, sõt az egységes európai valuta bevezetése után (amire legkorábban 1997-ben, legkésõbben pedig 1999-ben kerül sor) meg is szûnik. Az új szabályozás arra is gondol, hogy a valutaárfolyamokban az átmeneti idõszak alatt erõsebb eltolódások következhetnek be. A jövõben a Tanács ilyenkor már jogilag is köteles lesz megfelelõ intézkedések megtételére.
A közös agrárpolitika szerinti kiegyenlítõ fizetések összege valutafelértékelés okából nem csökkenthetõ. Az ilyen fizetések tartósak és megbízhatóak maradnak.