Az európaiak ezzel szemben a túlzott derûlátás veszélyeire hívták fel a figyelmet. A mezõgazdasági világpiac liberalizálása szerintük nem oldaná meg pl. Fekete-Afrika élelmezési nehézségeit, a tõkepiacok összevonása pedig veszélyeztetné az egyes országok valutastabilizálási törekvéseit. Rámutattak, hogy csekély a vásárlóképes kereslet a világpiacon, és ezért igen fontosnak tartják a termelés ellenõrzését. Az EU-ban a környezetvédelmi követelmények érvényesítése nagy többletköltségekkel jár és ezért annak, aki a világméretû agrárkereskedelem híve, e többletköltségek fedezetérõl is gondoskodnia kell.
Azt azonban az amerikaiak is elismerték, hogy a mezõgazdaságnak a jövõben is szüksége lesz védõhálóra. Ezért nem hagynak fel az ugarolási programmal, és kétségbe vonják a termelés szabadjára engedésének vélt elõnyeit.
Az EU környezeti politikájának önállósága felé az elsõ lépések már az 1986. évi Egységes Európai Okmányban, majd a maastrichti egyezményben megtörténtek. Az önállóságot most tovább kell erõsíteni, és a környezeti politikát még jobban el kell határolni a piaci és jövedelempolitikától. Ehhez a keretfeltételek már megvannak, és a "jó szakmai gyakorlaton" túlmenõ környezetpolitikai teljesítmények ezután külön díjazhatók is lesznek.
Minderre az EU keleti bõvítésétõl függetlenül is szükség van. Nem szabad azt a látszatot kelteni, mintha a közös agrárpolitika legnagyobb akadálya az EU keleti bõvítése lenne. A probléma ennél sokkal szélesebb körû és fõ oka a közép- és kelet-európai országok átmeneti szakaszának nehézségeiben keresendõ. Szerkezeti hiányaik nemcsak a mezõgazdaságot érintik, hanem az ipart, a tõkepiac fejlesztését és a magántulajdon jogi szabályozását is.
A XXI. században a gazdáknak, de az egész népességnek is ésszerû elõrelátásra van szüksége. Csak olyan politikát lehet folytatni, amely nemcsak a mezõgazdák, hanem az összes polgárok kívánságait és követeléseit is figyelembe veszi. A reform a mezõgazdasági jövedelmek támogatásának terhét a fogyasztókról az adófizetõkre helyezi át, ezáltal a közületek költségvetését jobban megterheli, de a támogatást áttekinthetõbbé teszi. Ekként létrejönnek a vidéki tájakon azok a keretek, amelyekben tartósan lehet élni és dolgozni, és részt lehet venni a gazdasági és társadalmi haladásban. Ehhez azonban sokrétû és mûködõképes mezõgazdaságra van szükség.
Nem helyes a gazdasági tevékenysé-get néhány központra összevonni, ahol az összes gondok és nehézségek egyidejûleg tornyosulnak. Ez Európában nem kívánatos. A térrendezés politikájának fõ feladata a kiegyenlítés, amely nem szorítkozhat a mezõgazdaságra, hanem ki kell terjednie a gazdaság összes ágazatára.
Az EU megtette ezen az úton az elsõ lépéseket. Az út végén kialakul a mezõgazdaság és a vidéki tájak egységes szemlélete, amelyet mindenki megért és kialakításában mindenki részt vesz. A közös agrárpolitika túlságosan bonyolulttá vált, úgyhogy gyakran nemcsak a polgárok, hanem még a mezõgazdák sem értik teljesen. Ez a helyzet tovább nem tartható fenn. Az agrárpolitikában gyökeres egyszerûsítések szükségesek, és nagyobb teret kell kapniok a helyi megoldásoknak. A Faröer-szigetektõl a görög szigetekig terjedõ óriási gazdasági térséget nem lehet csak Brüsszelbõl igazgatni. Ehhez azonban a tagállamoknak és a tájegységeknek nagyobb felelõsséget kell vállalniok a közös keretszabályok végrehajtásában.
Az új egyezménynek inkább politikai jelentõsége van, mert a támogatást az emberi jogok biztosításától teszi függõvé. Gazdasági hatásuk az új behozatali kedvezményeknek lesz, bár ezeket a GATT új szabályozása részben lefaragta. Az érdekelt fejlõdõ országok számos terméke, amely eddig semmiféle vámkedvezményben nem részesült, most 16%-kal csökkentett vámtételekkel hozható be az EU területére. (Ez is jóval elmarad az eredetileg szükségesnek tartott 36%-tól.) Sok jelenlegi vámtétel szintén csökkent, ennek azonban az érintett import csekély mértékére tekintettel nincs nagyobb gyakorlati jelentõsége.
Az elért eredmények nem oszlathatják el az egyezmény bizonytalan jövõje miatti aggályokat. Az EU kedvezményezései a közép- és kelet-európai, valamint a földközi-tengeri országok javára eltolódtak, és az EU egyes tagállamai(Nagy-Britannia, Németország, Hollandia) szigorúbb takarékoskodásra határozták el magukat. Az EU új tagjaitól az érdekelt fejlõdõ országok nem sokat várhatnak. A loméi rendszert erõs bírálatok érték, elsõsorban a latin-amerikai és egyes ázsiai országok részérõl, amelyek a loméi egyezmény kedvezményezettjeihez képest hátrányosabb helyzetbe kerültek. A legnagyobb kedvezmény elvével szöges ellentétben álló rendszert sok fejlõdõ ország egyre több kétséggel ítéli meg, pedig valamikor éppen ebben a rendszerben látták az északi és a déli országok közötti ellentétek elsimításának igazi példáját.
Jókora többletköltséggel jártak az 1995. február 1. óta már nem alkalmazott, ún. Switch over-rendszer utóhatásai is, mert az ECU-ben kifejezett árakat 20,7509%-kal kellett megemelni, hogy a nemzeti valutákkal összhangban maradjanak. Emiatt 1995-ben 1,524 milliárd ECU-re becsült többletköltség keletkezett. Ennek egy részét az általános árcsökkenés fedezte, a többit pedig költségvetési eszközökbõl lehetett pótolni, és nem kellett a tagállamokra terhelni.
Az erõs valutájú országok (Belgium, Dánia, Németország, Luxemburg, Hollandia és Ausztria) a javaslatot heves ellenállással fogadták, és a támogatások összegének megállapítására több lehetõséget kívánnak. A gyengébb valutájú országoknak azonban nincs okuk a javaslat ellenzésére.
A Bizottság azt is javasolja, hogy a behozatali illetéknek a nemzeti valutákra való átszámításakor az ún. "zöld árfolyam" szûnjék meg. A GATT-egyezmény alapján az eddigi lefölözéseket rögzített vámokká kell átalakítani és ECU-ben kifejezni. A jelenlegi rendszer, amelyben egyes termékekre a zöld árfolyamot alkalmazzák, másokra viszont nem, túlságosan bonyolultnak látszik. A várakozásoknak megfelelõen egyes államok ezt a javaslatot is ellenzik, bár a rendszer egyszerûsítésével egyetértenek. A németek, a franciák és az olaszok felhívták a figyelmet arra, hogy a javaslat a mezõgazdasági termékek külsõ védelmét csökkenti.