Ha jársz az erdőben…

2015. április 22-én, az idei Föld Napja alkalmából, volt bibliográfus-szaktájékoztató kollégánk, dr. Székely Sándor verses délutánt tartott a könyvtárban Ványik Mónika szavalóművész közreműködésével, Anyám, asszonyom és papom ez a föld címmel.

Természet és költészet – annak, aki nem ismeri őt, evvel a két szóval tudom jelezni, hogy Sándor mit művel és mit képvisel az életben. Természetkutató és cselekvő természetvédő, biológiai szakcikkek szerzője, mértékadó mezőgazdasági bibliográfiák szerkesztője, saját hangú öt kötet vers költője. Vagy másképp: ismeretek rendszerezője-átadója a racionalitás síkján; sugalmak, vágyak, érzelmek hangszere az irracionalitás területén; együttvéve: embereknek és vadaknak útmutatója-nevelője, saját személye hitelességével ható példa – én így ismerem őt. Biológusként doktorált, biológus kutatóként dolgozott Budapesten, majd családostul egy még természetközeli állapotban lévő vidékre, Csákvárra majd Csákberénybe költözött és élt önellátó módon gazdálkodva, különféle munkák után látva, erdőt járva és verset költve, ingázva és helyben maradva, földjébe és a helyi közösségbe gyökeresedve.

A versdélután középpontjában a természet szeretete állt, Székely Sándor azokat a verseit gyűjtötte egy csokorba, melyek az élő természeti környezettel újra kapcsolatot kereső (de már menthetetlenül civilizált) mai ember perspektívájából íródtak. A versek – melyeket a szép hangú előadóművész, Ványik Mónika igen nagy megelevenítő erővel szavalt el – a Sándor által vetítéssel kísért élőszavas önéletrajzi elbeszélésbe illeszkedtek, így az arányosan, ízléssel egybeszerkesztett verses és kötetlen prózai mondanivaló értelmes, érdekes kalanddá, egy életút (és életlehetőség) látható kalandjává állt össze a hallgatóság számára.

Az elmúlt években megismervén Sándor verseit két gondolatmenetet írtam róluk. Egyet a legutóbbi kötete megjelenése okán: Kerek a világ innen és onnan is (2013), egyet pedig annak a kiállításnak kapcsán, melyen Székely Sándor versei Lunger Katalin festőművésznek hozzájuk készített illusztrációival együtt voltak kiállítva az OMgK-ban: Kérés, kiáltás (2012). Ezekben megpróbáltam összefoglalni, amit erről a költészetről gondolok. A következőkben Székely Sándoré a szó: alább az elhangzott versdélutánnak az ő hangjából és képeiből összeszerkesztett változatát közöljük.

Lukácsi Balázs

Anyám, asszonyom és papom ez a föld

versek a természet szeretetéről

Mindenkinek megvan a maga útja, melyen eljut oda, hogy elege lesz, vagy legalább időlegesen elege lesz a városból és vágyik a természetbe, hogy szabad ég alatt tölthessen rövidebb-hosszabb időt. A saját példámon szeretném ezt most megmutatni. Nekem igencsak eljött ez az idő egyszer már harminc évvel ezelőtt is meg mostanában is. Vidékre költöztem, hogy természetközelibb életet élhessek. Ennek rövid történetét mondom el itt prózában és versben. Mert mialatt a természettel egyre közelibb kapcsolatba kerültem, érzéseimet próbáltam valami tömör formában – versben – rögzíteni, részint a magam, részint mások számára. E természet-verseimet válogattam most össze.

Girbe-gurba utam a sötétkamrától a Vértesig

Biológusnak tanultam, kutató biológusként végeztem el az egyetemet, tehát elvileg nem lehettem nagyon messze a természettől, mégis a természetnek, a Földnek a sugallatát nem az egyetemen kaptam meg. Amikor az egyetemre jártam, nagy divat volt a biokémia – a DNS fölfedezése nem sokkal előbb történt – s minden a biokémia jegyében zajlott, én magam is abból írtam disszertációt és biokémiai kutatásokat végeztem. Első kísérleteimben például sötétkamrában, teljesen fénytelenül neveltem kukoricacsírákat s mértem különböző enzimaktivitásaikat. Fotószobában, ahol még vörös fény sem éghetett, hiszen semmiféle fényt nem kaphattak ezek az anyagok, teljesen vakon kellett végeznem a kísérleteket, elemeznem az etiolált csírákat. Naponta nyolc órát bent töltöttem a sötétségben. Nem csoda, hogy ezek után vágytam a zöldre s hogy Iássak valamit a természetből. Ráadásul akkoriban egy szoba-konyhás lakásban éltünk két pici gyerekkel. Úgy éreztem, térre van szükségem, az életnek tér kell, hogy bontakozhasson. Ellátogattam az ország különböző részeire azzal a szándékkal, hogy egy kis vidéki házat vegyek.

No, ezt a házacskát a Vértes hegység lábánál, a Vértes déli lejtőjén találtam meg. Gyönyörű hely, mindenkinek ajánlhatom, semmi ipar, még vasút sincs ezen a vidéken, csak nagyon jó levegő és nagyon szép táj. Született róla Egy cseppnyi Magyarország címmel könyv is, barátom, Viszló Levente írta. Miért ez a címe? Ha megnézzük ezt a diorámát a Csíkvarsai rétről (a csákvári Vértes Múzeumban),

látjuk, hogy háttérben őrt állnak a dombok, a hegyek, előttük füves puszta terül el (itt-ott még gémeskút is akad), előtérben pedig a mocsaras, vizes élőhely… igazán, Magyarország jellegzetes tájainak mindenfélesége megtalálható ezen a vidéken.

Földem lett Csákváron

Beleszerettem és vettem itt egy egyholdas kis tanyát a falun kívül, nádfödeles házzal, földpadlósan, mindennel úgy, hogy azt érezhessem, szabad vagyok. Aztán kiültem a küszöbére, és ott éreztem rá arra, hogy nekem itt most helyem van, ez a tér számomra jelent valamit. Nagyon egyszerű formában ezt írtam meg egy versben, az a címe, hogy

Van egy nap

Van egy nap

amely mint mindig

azzal kezdődik

hogy

van egy nap

és csak úgy halad

csigadélelőtt csigadélután

estére múltidőt

hagy maga után

és egy jelet

hogy lehet

sőt biztos szinte

hogy holnap megint

van egy

Remélem, kitűnik a versből, hogy valami nagy-nagy szabadságérzetről van szó, és arról az érzésről, hogy itt ülök ezen a helyen és lám, nem nekem kell kitalálnom az életet, hanem adódik magától körülöttem, van magától, és talán örökké így is lesz, holnap, holnap után.

Azután ez a föld a nádfödeles házikóhoz tartozó egy hold föld kezdett engem tanítgatni. Először is adott ennem. Mindig termett rajta valami itt-ott, amitől úgy éreztem, olyan mint az anyám, ő is mindig ennem adott. Aztán megtanított dolgozni. Ha kapát fogtam, és jól csináltam, jó időben, akkor termett valamit, ha elrontottam, megbosszulta magát, nem termett. Biztonságérzést teremtett bennem. Mert ha ég a földdel összeér, ha nem lesz állásom, ha bármi történik is, nekem ott van ez a föld, meg tudok belőle élni, meg tudok rajta termelni annyit, hogy ne korogjon állandóan a hasam. S akkor végülis ez a föld az enyém. Ezt foglaltam össze a következő versben:

Anyám, asszonyom és papom

a föld.

Anyám, asszonyom és papom ez a föld

ez az egy hold föld itt

amin dolgozom

ami tudja a dolgom.

Terem.

Ráncos barna emlőjén étket teremt nekem

a semmiből

fényből földből levegőből való

átmeneti állapot vagyok

remegő

időmorzsáló tehetetlen csecsemő

megnyugszom a szoptatás után

egy hosszú alvás előtt

Aztán ha van erőm

megétet

gyümölccsel kenyérrel, és borral itat

alám hajtja tikkadt hasát

szántsak vessek és ha

bírom a táncot, arassak

hozzám dörgölődzik

és sugdosva a kezemet tanítja

a testével hogy bánjak

de az eddigi szeretőinél

engem se szeret jobban.

Ünnepen aztán

prédikál nekem

bolond gondolatokkal étet

én vagyok az úr

azt mondja

megsüvegelem magam szépen

pedig ő a föld az

Isten földi mása.

Hát igen, arra is megtanított a vidéki élet és a földön való munka, hogy mint ember, ne bízzam el és ne nagyon süvegeljem magam, mert a Természet az, ami a Nap sugaraiból létrehoz valamit a Földön. Méltán mondhatjuk, hogy nem mi vagyunk az Isten földi mása idelenn, mert maga a föld az.

Gazdagnak éreztem magam ezen a helyen

Ehhez nincs mit hozzátenni, egyszerűen jól esett az embernek a két keze munkájával etetnie a családját. Csákvár pedig nagyon befogadó, barátságos falunak bizonyult, sok jó ismerőm lett a helybeliek közül. Mulatságos darabkái is voltak a beilleszkedésnek: az egyik öreg néni hosszú hajam, szakállam okán csak Jézuskának nevezett. Elsőre zavarba hozott, de aztán megörültem ennek is. Mert öröm volt ott élni.

Kaptam mindent a természettől

Mégpedig ingyen, amihez nemigen voltam szokva Pesten, ahol amint kilép az ember az utcára, máris zsebébe kell nyúlnia a pénzért. Ilyen ajándék volt például a dió. Csak le kellett hajolnunk érte. És annyira szerettük a diót, hogy ültettem is egy tucat diófát, ma már bőven hajolgathatok ősz táján. Hálát éreztem, hogy pénz érintése nélkül, ingyen terem nekem valami. Ezt írtam meg az Istenke diója című versben.

Istenke diója

mendegéle Istenke

az ő fődjének színén

szem dióra lele

örüle néki fölszedé

kapirgál egy lyukat

oszt ejti bele

leüle mellé a fűbe

harmadnapra kikél

ő meg tovább mene

ősznek elejbe

arra jár megént

s hát terítve mi terme

szedegeté eszik belőle

de maga mindet

nem tudja bírni se

teremte ezért éngem

segítek fölszedni

meg ha erre jár

beszélgetek vele

Tetszett nekem, mindig is csodáltam, hogy Isten ilyen szorgalmas a természetben. Végülis neki nem kellene mást tennie mint ülni odafönt és nézni amit alkotott... De ahogy a magok bekerülnek a földbe, ott megtalálják a maguk helyét és kicsíráznak, kikelnek – a természetnek ez a folyása és rendje inkább az ő munkálkodásának érzetét kelti bennem. Ez a munka, ez a rend példaértékű volt nekem mindig is. Nem tudok nála jobbat elképzelni.

Ráadásnak lett Csákváron egy igazi jó barátom is

Falusi emberektől tanultam meg, hogy a megvendégelésnek, a szíves vendéglátásnak nagyon fontos szerepe van abban, hogy valóban birtokoljuk saját értékeinket. Csak az lehet alapja az arra való büszkeségünknek, hogy valamink van, ha megosztjuk másokkal. Amíg csak ott van a párnacihában, addig semmi értelme nincs. De ha már látunk egy másik embert mosolyogni tőle, megkapja értelmét. Az hoz barátságot is, az hoz békét az életünkbe, amit másokkal megosztunk.

Erdő-egyetemre kezdtem járni

1988-ban otthagytam Budapestet, a hivatalos, tudományos kutatói munkámat, és a Csákvár melletti még kisebb faluba, Csákberénybe költöztem. Azért is oda, mert Berény még Csákvárnál is kisebb falu, mindössze ezerkétszáz lakossal az erdő szélén. Itt már közvetlenül az erdőtől kezdhettem biológiát tanulni, „erdő-egyetemre” kezdtem járni.

Varga Csaba barátom felvételén a kelet-bakonybeli, védett Burok-völgy látható. A kép jól mutatja, hogy milyen rettentően összetett ökoszisztéma és módfelett érdekes, bonyolult, de kibogozható rejtély az erdő, ha az ember odamegy és sok időt eltölt benne figyelmesen. Én a növényismeretemet bővítettem (mennyivel több növény van ott mint az egyetem növényrendszertani tanszékének préselt gyűjteményében!), az erdei ökológiát és a vadállatok viselkedését tanulmányoztam... de nem akarom itt taglalni ezeket a megfigyeléseket. Hogy mi mindent lehet tanulni az erdőtől, szóljon erről a Mindenféle megfigyelések című „tudományos” vers.

Mindenféle megfigyelések   

Te csak ülj és figyelj: a gida

két mellső lábát előrenyújtva,

vizes burokban a szalmára esik,

csapzottan imbolyog, de lábon áll.

    Te ne próbálj meg így születni.

Csak ülj és figyelj: a fióka

a magasban a fészek szélén

a szárnyait szétnyitja és összecsukja,

egyszercsak tudja: most lehet. Te ehhez kevés.

    A mélységet magaddal megmérni.

Ülj és figyelj: egyetlen

tenyérnyi tengerben ezernyi apró halak

gondolnak egyet és egyszerre fordulnak.

Tudd meg, hogy csinálják, értsd meg őket.

    De felejtsd el, hogy velük maradj.

Figyeld meg az összest:

szarvascsapásokat a gerincen

a kéregben múló időt.

Legyél egyszerre más és magad.

    A résznél ne több.

Hallgasd: itt

van mind, amik voltak,

a teljes megismételhetetlen egy.

Biológus szemléletemet, kutatói énemet persze nem tudtam levetni, nagyon sok időt töltöttem a természetben azzal, hogy kilessem a titkait és megtanuljak belőlük valamit. Végülis, csak jól kell kérdezni és akkor válaszokat ad. Hogy például a szarvasok által kijárt csapások miért a hegygerinceken húzódnak? Vegyük elő hozzá a középiskolás fizikát: hogy egyrészt onnét jó kilátás nyílik és hamar észreveszik, ami űzné őket (vadon élő kutyák stb.), másrészt, hogy a hegytető ad nekik helyzeti előnyt (vö. helyzeti energia): lefelé szaladni könnyebb a hegyoldalon mint fölfelé. (Bár ki tudja, ezek is csak okoskodások.) Vagy vegyük a csertölgyet, „a kéregben múló időt”. Nagyon öreg cserfáknak egészen árokszerűen mély kéregrepedései vannak. Ez is olyan gyönyörű dolog. Egyszerűen azt jelenti, hogy a kéregnek a legfölső külső része még fiatalkori, akár harminc évvel ezelőtti kéreg volt. Ahogy nő belül a fa, hogy a régi burok tágulhasson, szükségképp ilyen szétnyíló vájatok keletkeznek rajta. Ezt aztán föl lehet hozni a versben is, nagyon szép lesz tőle. De a természetből megértett törvényszerűségeket valamiképp megtanulni, valamiképp saját életünkbe beépíteni… Ha sikerül, ez számomra nagyobb tett, mint felhőkarcolót tervezni vagy óceánjárót építeni.

Az erdőben otthon éreztem magam

Napokat jártam az erdőt, amerre a lábam vitt, nem is igen terveztem az útvonalakat, időm volt rá, akkoriban angolból való fordításból éltem, erre jó volt az éjszaka, nappal meg ráértem sétálni az erdőben. Ekkorra eljutottam oda, hogy a természetnek akármelyik része, erdő, mező, hegytető, a legkedvesebb tartózkodási helyemmé, otthonommá vált. Most is otthon-érzésem támad, ahogy ránézek erre a képre:

Hogy a természet az otthonommá vált, ezt az élményt rögtön meg is akartam osztani másokkal, gyerekekkel legfőképpen, ők voltak a legnyitottabbak rá. Elmentem az iskolába és erdőjáró szakkört rendeztem nekik, ami abból állt, hogy hat-nyolc gyereket délután, iskola végeztével kivittem az erdőre, aztán mikor ránk sötétedett (a szülők néha már öklüket rázták a kapuban, hol voltunk olyan sokáig), bejöttünk. Mindezt úgy, hogy nem volt megszabva az útvonal: amerre a pillanatnyi érdeklődés vezetett bennünket, arra mentünk; nem volt megszabott tanterv: ami kérdés fölmerült a gyerekekben, vagy ami épp engem foglalkoztatott és fölkeltette az ő érdeklődésüket is, azzal foglalkoztunk.

A sok magányos erdőjárás során számos vers is született bennem, az itt olvasható verseim jó részét az erdőben költöttem. Ezt is, mely arról szól, hogyan járjunk az erdőben, hogyan váljunk eggyé vele:

Ha jársz az erdőben

úgy járj

mint a vér az ereidben

nem is lassan

nem is sietve

hanem csak úgy

ehhez nem kell cél se

ahonnan jössz

oda érsz benne

a lábad nyoma az avaron

a történeted

lélegezd be

apró kortyokban idd

a fákat körbe ölelő csöndet

messzire elfut

az idő előled

aztán várd meg

hogy hulljanak a levelek

véletlen hogy hová

s mégis bizonyos

a fák alatt találod majd őket

estére az erdő lehet a házad

vedd számba

száznál is több szobádat

de ott aludni válassz

egyetlen embernyi helyet

Ahhoz, hogy az erdőn igazán otthon legyünk, cél nélkül kell benne kóborolnunk. Hagynunk, hogy ő vezessen, mindig arra vezet, ahol valami számunkra érdekeset rejteget. Még enni-innivalót se igen vittem magammal ezekre a kóborlásokra, mindig találtam magamnak ezt-azt odakinn.

Ennek az erdőjárásnak a legizgalmasabb élménye, az erdővel való eggyé válásnak a legteteje az volt, mikor kint éjszakáztam az erdőn egy szál hálózsákban. Leteríti az ember valahol, hanyatt fekszik és bámulja a csillagos eget, nézegeti a körülötte lévő helyeket, zugokat. Erről az élményről beszél a Tölgyanyóka című vers:

Tölgyanyóka és az Este

Kékszínű, feketeárnyékú, vajákos Este

Egyre mélyebbre setétíti a horhosokból előnövő

bizonytalanságot

kiemel, elmos, átértékeli az addig-láthatóságot és

- hogy félhessen, aki nagyon akar

meghuhogtatja a macskabaglyot

Megszoktam. Ő az Este. Ásítást és elfekhetnéket olt

a majdokká és talánokká lustult lehetőségekbe

lehevertet a fa alá a hálózsákra, és akkor

Tölgyanyóka az esti széllel megborzolja

kotlóshajlandóságú levéltollait

a pelyhek közé álmodnivaló semmiségeket dugdos

fölébem teríti bajcsitítós, szárnyas-mohos ágait

a réseken, mint ablakon, kóricálnak a csillagok

csukódik lefelé a szemem

otthon volnék itt benn

estében, erdőben

Próbáljuk meg elképzelni: fekszünk hanyatt, nézegetjük a csillagokat. Odáig mi sétáltunk, mostantól csak fekszünk és a csillagok sétálnak körülöttünk. Nagyon jól lehet érzékelni a Föld forgását, mert az emberben megragad a csillagok állása, mielőtt elalszik. Éjjel aztán, ha valamire fölébred, rácsodálkozik: a sarkcsillagon kívül a többi mind elfordult, a Hold is, ha fenn volt, messze elkerengett.

A neszezések pedig azt jelzik: él az erdő körülöttünk. Mégsem kell félnünk benne éjjel, mert a vadállatok ugyan megnézik maguknak az embert, érdekli őket, hogy ki van ott, mi van ott, hiszen számukra újdonság vagyunk, de sohasem bántanak, tapasztalatom szerint. A hollók még világosban, a baglyok pedig az egészen mély szürkületben vettek szemügyre egészen alacsonyan szállva el fölöttem: emez mire való itt? ennivaló-e? Egyik hajnalban pedig arra ébredtem, hogy egy őz szagolgatja a talpamat. Mikor felültem rá, persze elszaladt.

Ezzel a képpel érzékeltetném, hogyan képzelem a kotlóshajlandóságú tölgyanyókát, aki alatt érdemes lefeküdni és eltölteni az erdei éjszakát:

 Sokféle vadállat élt nálam

Már csak azért is, mert állatviselkedéssel foglalkoztam életem egy hosszú szakaszában. De folyton igyekeztem tanulni is tőlük, nem csak tanulmányozni őket. És mindig igyekeztem érthető lenni számukra, próbáltam a saját nyelvükön szólni hozzájuk. Utánoztam a hangjaikat, és sokukkal lett is ebből egy ide-oda kölcsönös beszélgetés, azzal a megszorítással, hogy én a felét, háromnegyedét nem értettem annak, amit mondtak.

Ennek a cserekapcsolatnak főszereplője volt egy szarvasünő, aki nálam nőtt fel a házikómban. Anyját elütötte az autó de még betámolygott a búzatáblába, másnap aratáskor a kombájnosok az anya teteme mellett találták a  borjat. Tudnivaló, hogy a kis szarvasok az anyjuk mellett maradnak, akár él, akár halott. Fölnyalábolták, én meg három kisbárányért megvettem tőlük és fölneveltem otthon, másfél év alatt.

Amit tanultam tőle, hogy valódi képességeinket mikor használjuk. Történetben mondom el. Az állat egy nagy kifutóban élt, mely jó száznyolcvan centis kerítéssel volt körülvéve, azon felül még dróttal is. Soha nem is szökött ki belőle, csak mikor kinyitottam az ajtaját és kiengedtem a nagy udvarba legelészni–futkározni egy kicsit, azután vissza lehetett csalogatni egy marék búzával a helyére. Akárhányszor hazaérkeztem, a szarvas körbeugrált, hónom alá dugta nagy busa fejét, nagyon sokféleképp kimutatta irántam érzett szimpátiáját. Egyszer, jó távol ülvén a kifutójától, látom, hogy a szarvas szundikál a kerítés mellé feküdve, s a szomszéd kis foxija odasettenkedik hozzá a kerítés túloldalán és hirtelen egészen közelről ráugat. A szarvas álmából fölriadva azonnal vészmenekülésbe kapcsolt. Rohant neki a drótnak, ugrott, és bár átugrotta, a mellével nagyrészt le is döntötte a kerítést, olyan erővel szökött neki. Elfutott egészen a mező közepéig, onnét csalogattam vissza kukoricával. (Szerencsére nagy sebesülése nem támadt, bejódoztam neki és rendbe jött.) Ebből az egészből az derült ki számomra, hogy ha ez az állat menni akart volna, elmehetett volna bármikor abból a karámból. De egyszerűen nem volt rá oka, jól érezte ott magát vállalt szelídségében. Tehát az igazi képességeinket csak akkor használjuk, amikor valóban szükség van rájuk.

Volt aztán nálam egy muflonkölyök, akit fölneveltem, pontosabban fölneveltem volna, ha a kecském teje nem okozott volna neki hasmenést. Kénytelen voltam a szomszédban lakó juhász nyájához csapni. Egyszercsak hív a szomszéd: Nézze csak meg, Sándor, mit művel a kis muflonja! Ahogy estére beterelte őket az akolba – ahol ugyebár egészen szorosan állnak, mert szeretnek egymással érintkezni a juhok – a kis muflon föl-le rohangászott rajtuk, vagyis fönn az összezárt nyáj hátán. Nézem, mit csinál? Hát azt, hogy  kiszagolta, melyik anyánál van még tej. Az ilyennél hamar lebukott, szívott néhányat a csecséből, amit a juhanya persze rosszallott, mert megérezte az idegenszagot, de mire odabökött volna fejével, a kölyök már fenn volt megint a nyáj hátán és futott a következő lehetőséghez. Igen tiszteletre méltó volt ez a szemfülesség.

Ott volt aztán a kecskéim agyafúrtsága, hogy alig lehet tőlük megvédeni bármit, amit el akarnak érni és meg akarnak enni. Vagy a libacsapat közösségi összetartása. Két gúnárom olyan bátran és vállvetve ment neki mindennek és mindenkinek, akit ellenségnek vélt, hogy hihetetlen.

Sok vadmadarat is neveltem. A vadmadárfiókákat általában azzal a céllal nevelem, hogy visszaszoktassam őket a természetbe, hogy ott teljes, fajukra jellemző életet élhessenek.

Az első képen egy erdei fülesbagoly látható, aki az előszobánk lámpáját választotta őrhelyül; a másodikon egy macskabagoly pihen a lányom vállán (őt kirándulók találták az avaron, nem tudták, hogy az ilyet ott kell hagyni és behozták a faluba).

Volt aztán ez az egerészölyv-fiókám két évvel ezelőtt, fölneveltem és nagyon szépen el is repült a természetbe. Tudni kell, hogy ezeket a fiókákat röpképessé válásuk után is etetni szokta még az anyjuk. Én viszont nagyon béna egerészölyv-anya lehettem csak, hiszen nem repülhettem utána az erdőbe, ahol üldögélt rikácsolva, hogy Már nagyon éhes vagyok, rég nem kaptam enni! De azért füttyögettünk egymásnak, próbáltam utánozni a vijjogását, mire a madár megtért a közelembe és újra meg tudtam etetni. Ha csak kívülről nézem a dolgot és nem ismerem az előzményeket, csodálatos, ami történik, hogy kiállok az erdőszélre, füttyögök párat és két-három kilométerről egy vadmadár ideszáll hozzám a vadonból.

Ez itt a parlagi sas. Felséges madár, de nagyon veszélyes is. Lábának puszta szorításával eltörheti az ember kéztőcsontjait. Ez a szegény pára nem tudott repülni, mellizom-sorvadásban szenvedett. Éjjel nappal kellett vigyáznom rá az erdőszélen, hogy a róka el ne vigye, miközben ő teljes akarattal gyakorolta a repülést: elrugaszkodott, de csak siklani tudott, visszakapaszkodott, újra nekirugaszkodott.

Neveltem szarkát is, fajtája törvénye szerint ő is visszament természetes élőhelyére.

Végül itt egy erdei fülesbagoly, ő tavaly nevelkedett nálam. – E madarak fejlődéséről, szokásairól video-vetítéssel kísért beszámolókat tartottam az érdeklődőknek már többfelé.

A következő vers nem madárról, hanem medvéről szól, hogyan érezheti magát a hegyen ahol él, miféle lét az övé. A teszem amit akarok, illetve teszem ami jön természetes szabadságát akartam benne kifejezésre juttatni.

Medve a hóban

Bozontos bundájában a medve

a hóban meghempereg, mintha

egy percre az ágyába feküdne be

Jön a hegyoldalon le

hol lassút lép, hol csúszik

cseppet sem sietve

Gallyak roppannak, szikrázik a fény

a szél is csak áll a levegőben

a felhők se mennek a nap elé

várják, hogy a medve

a völgybe leérjen

De ő oda se figyelve

megáll lomhán, orrát fölcsapja

beleszimatol a levegőbe

Bozontos bundájában a medve

lévén bővében az időnek

visszaballag a hegytetőre

Azt akartam mondani a verssel, hogy Legyünk bővében az időnek! Ha akarunk, menjünk lefelé, ha akarunk, menjünk fölfelé, ez adja nekünk az igazi szabadságot. Hiszen eredeti közegünk a természet. A természet fejlesztette ki az érzékeinket. Nem véletlen, hogy mikor ilyen hosszú tél után meglátjuk zöldellni a fákat, a füveket, szemünkkel szinte isszuk a látványt, egyszerűen a zöld színre vagyunk imprintálva, arra, hogy a zöld jó. De ugyanígy a képességeink is természeti közegben alakultak ki. Hasonlítsuk össze, milyen érzés gyepen futni és milyen betonon. Ha tudatunk nem is, ízületeink össze fogják hasonlítani a kettőt. Ami pedig a lelki részét illeti: ha harmóniát keresünk, akkor a természetben találjuk meg.

Akkor hát, hogyan kéne együtt élni a természettel?

Én azt mondom, szemléletváltásra van szükségünk, életünket magasabbról kellene szemlélnünk mint szokásunk. Persze végre kell hajtanunk napi feladatainkat rövid távú érdekeink szerint (amivel lépten-nyomon csúnya kis sebeket ejtünk a természeten), és közben védenünk kell magunktól a környezetet hosszú távon, igen-igen, legyenek akik foglalkoznak természetvédelemmel is… ám mindez nem elég. Az életmódunkba, a napi életünk módjába kellene belevinnünk a természethez való autentikus viszonyulást. – A száz éve elhunyt Herman Ottó így írja körül, hogy miben állhat a természethez való viszonyulás autentikussága: Értelemből fakadó szeretettel kell közelednünk mindnyájunk szülő anyjához, a természethez. (Elöljáró beszéd = Herman Ottó: A madarak hasznáról és káráról. 1901)

Saját feleletem a fenti kérdésre a következő versben fogalmazódott meg:

Régen nem találkoztunk, és azt kérdezed

mit csinálok mostanság

... mit is?

hát ezt, azt

(lehet

szégyellnem kéne bevallani)

hogy csak legeltetem a füveimet

terelgetem az árnyékomat

kóstolgatom a levegőeget

napoztatom a faleveleket

biztatom a fákat, hogy nőjenek

hol kinyitom

hol meg becsukom a szememet

szélben szétterítve szárogatok

esőáztatta köveket

a világba' elveszett

gyerekeket keresgetek

s mélyen megsüvegelem a gyöngéket

hegynek föl megizzadok

de fönn a szélben a szálló pornál is könnyebb vagyok

és lefele jövet a mellemben hozom a magasságot

nagyokat csujjogatva eszement szaladok arra

amerre a felhők mennek

békesség velem

békesség veled

Csákberény látható a képen madártávlatból, háttérben a Vértes, de maga a falu is, bár fentről nem látszik, egészen be van ékelve a hegyek közé. Nem egyutcás falu, hanem olyan mint a tenyerem nyitott öt ujjal, és mind az öt utcája befut az erdőbe.

Ezen a helyen találtam meg életem harmóniáját, mert ez az a hely, ahol gyökeret eresztettem. Mert ami fizikailag körülvesz és tartalmaz bennünket (a föld, a táj, a természet), helyet ad nekünk a világban is. Azzal, hogy megszerettem ezt a helyet (a Vértest, Csákvárt, Csákberényt) és hogy gyökeret eresztettem a tájban, azzal együtt gyökeresedtem meg a világban.

Hogy ide tartozom, le se tudnám tagadni. Bár egy ideig megint Pesten, az Országos Mezőgazdasági Könyvtárban dolgoztam, s nagyon jó helyem volt ott, nyugdíjaztatásom után időm kilenctized részét ismét ebben a kis faluban és a környező erdőkben töltöm.

Emberként legyünk olyan élőlények mint a többi élőlény – erre biztattam magam és erre biztatnék másokat. Ne alakítsunk mindent át, csak éljünk együtt a többi élőlénnyel, ahogyan ők is teszik velünk. Egy egészséges egésznek -- melyet nem mi hoztunk létre s melyben minden rész egyformán fontos – a része kell legyünk. Ennél többet nem is kell elérnünk, ha ezt megtanuljuk tenni, harmonikus lesz az életünk. Egyik versem részlete, egy kádencia szól erről:

Ne tépd le, mert össze van nőve!

Ne taposs rá, mert eltörik!

Ne gyűjtsd mert véges van belőle,

Ne irtsd, mert rossz, ha nincs.

Ne írd rá neved, mert nem csak a tied,

Ám ismerd meg, mert a részed

Ez a kő amin állsz, ami a talpad tartja,

A fű, a fa, ami kinőtt rajta

és neked levegőt ad.

A falunkban létrejött egy teleház, az ország első teleháza, hogy lehetőséget adjon a falunak az információs technikákkal való ismerkedésre, de közösségi térként is működött. Ebben a körben találtam ki a legyen egy fád! mozgalmat, ami abban állt, hogy akár a falusiak, akár a faluba ellátogatók, válasszanak ki egy fát az erdőben, mutassák meg nekem, én pedig vállaltam, hogy félévenként megfigyelem és lefényképezem, hogy így akár évtizedekig figyelemmel kísérhessük egy-egy fa életét, történetét. Ennek mottójaként született a következő vers:

Legyen egy fád!

Azért, hogy ne felejtsd el, milyen szín a zöld...

Azért, hogy nézhető legyen a táj körülöttünk...

Azért, hogy levegőt lélegezhessünk...

Azért, hogy kis időre árnyékba mehessünk

            és ott az arcunkat fölfelé emeljük...

Azért, hogy minden élőnek teret engedjünk...

            legyen neked is egy fád !

Ezen a „csúnya” képen (Varga Csaba felvétele) egy gyár elhanyagolt hátsó udvara látható. Micsoda rondaságokat tud létrehozni az ember betonból és vasból. De a természet ezt is fölülírja: aranyszínű almákat terem ilyen ellenséges környezetben is. A kép illusztrációja lehetne az utolsó vers tétova jövendölésének:

Naívságok

Emberek – gondolnátok?       

hogy ennek a csavartszívű álnok

világnak vége lesz – egyszerre

elfogy mindene: olaja, pénze

termelhetnéke és szemetelhetnéke

a tőlünk való hite és hitele

az összes szögesdrót szervezete

egyáltalán – az értelme

s a négyszögek áldott hajlatokká hajlamosulnak

S akkor a Föld teremni fog

erdőbundás hegyeket

könnyű ködbárányokat legeltető

árnyéktakarós völgyeket

hajnali hosszú

kivárós madárfüttyöket

szamárcsalogató édes füveket

esőt, napsütést, meleget

kéket, sárgát, pirosat, zöldeket

sokat – és keveset

abból, amiből sokféle lehet

hogy minden legyen, ami létezhet

Kérdezzük meg magunktól: ezek valóban naivságok-e? Hisz mindannyian nagyon szeretnénk, hogy így legyen.

Székely Sándor