A valutaunió stabilitása

Minthogy Európában valódi politikai unió sehol nincs, a valutaunió csak olyan kiegészítõ szerzõdéssel rögzíthetõ, amely fenntartja a tagállamok pénzügyi politikájában az állandó fegyelmet. Ebben a szerzõdésben automatikusan alkalmazandó szankciókat kellene beépíteni az olyan országok ellen, amelyek belépésük után a valutaunióban megkívánt pénzügyi fegyelmet megsértve, inflációs politikába kezdenek. A tartósan stabil valutaunió ugyanis nem elégedhet meg azzal, hogy a megkívánt fegyelmet a tagállamok belépésükkor betartják, késõbb azonban önkényesen veszélybe sodorják a közös valuta stabilitását. A maastrichti egyezményekben ilyen esetekre eddig elõirányzott szankciók nyilvánvalóan elégtelenek.

Szükségük van olyan automatikus szabályozó rendszerre, amely megakadályozza az állami kiadások túlságos emel kedését és infláció gerjesztését. Ennekhiányában katasztrofális következményekkel kellene számolni, mert a tõke az unión kívüli országok valutáiba menekülne.

A valutaárfolyamoknak a közelmúltban tapasztalt ingadozásai azt mutatják, hogy Európa még nem érett meg a valutaunióra. A stabilitás következményeinek tehát mindenütt feltétlen elsõbbséget kell kapniok. Az a remény, hogy a valuta unió 1997-ben már létrejöhet, csupán vágyálom. Konjunkturális pánikra semmi ok nincs, bár bizonyos ágazatok exportjában súlyosak a gondok. Az erõs márkának viszont igen kedvezõ a hatása, amit minden fogyasztó a maga pénztárcájában érez. Az infláció Németországban ma 0,5%-kal alacsonyabb, mint a márka felértékelése nélkül lett volna, ez pedig azt jelenti, hogy a magánháztartások tényleges vásárlóereje 10 milliárd márkával emelkedett.

EU9507

KÖVETKEZÕ FEJEZET