A mezőgazdaság tőkés átalakulása teremtette meg a korszerű agrotechnika meghonosításának, a modern eszközök és gépek fokozott alkalmazásának a szükségét. Magyarországon az 1848. évi polgári forradalom gyorsította fel a gazdaságban már korábban megindult kapitalizálódás folyamatát, ami nemcsak lehetővé tette, de ki is kényszerítette a hagyományos mezőgazdasági technikának korszerűre cserélését, az emberi energiának állati- majd gépi energiával történő részleges vagy teljes kiváltását. A feudális kötöttségek felszámolása, a polgári tulajdon- és piaci viszonyok létrejötte, az iparűzés szabadsága megteremtette a modern agrártermelésre való áttérés és az annak ipari hátterét alkotó mezőgazdasági gépgyártás kiépülésének a lehetőségét.
A korszakot elemző gazdaságtörténeti munkák a magyar mezőgazdaság kapitalizálódásának folyamatát sokrétűen vizsgálták: többek között a belső tőkeképződés, a hitelviszonyok, az infrastruktúra, az oktatás, a demográfiai változások, a termelési szerkezet oldaláról. Kevesebb figyelmet fordítottak ugyanakkor mezőgazdaságunk gépipari hátterének bemutatására.
Jelen összefoglalásban a hazai mezőgazdasági gépgyártás történetét kívánjuk áttekinteni a kezdetektől a második világháború végéig. Arra törekedtünk, hogy bemutassuk a magyarországi gépipar egyik legnagyobb múltú és meghatározó ágazatának fejlődéstörténetét. Választ kerestünk arra a kérdésre is, hogy rendelkezett-e mezőgazdaságunk olyan ipari háttérrel, amely eszköz- és gépigényét képes volt mind mennyiségi, mind minőségi tekintetben kielégíteni. Vizsgálatunkat kiterjesztettük egyes eszközök és gépek gyártástörténetére, mezőgazdasági alkalmazására is. Az elemzett termékek körét a szántóföldi növénytermesztés során felhasznált fontosabb eszközökre és gépekre szűkítettük. A vizsgálatba vont termékek - talajművelő eszközök, vető- és betakarítógépek, cséplő- és magtisztítógépek, erőgépek - lehetőséget nyújtott az ágazat fejlődéstörténetének, az említett gépek gyártástörténetének és a szántóföldi növénytermesztés gépesítettségének a bemutatására.
Írásunkban nem vállalkozhattunk a magyarországi mezőgazdasági gépgyártás történetének kutatása során felmerült kérdések mindegyikének a megválaszolására. Így például az eszközök és gépek elterjedésével összefüggésben annak társadalomtörténeti, néprajzi vetületére. A vizsgált téma szerteágazó problémaköre gazdaságtörténet-írásunk számára további kutatási lehetőségeket foglal magában.
Szeretném köszönetemet kifejezni mindazoknak, akik a kutatás és feldolgozás során figyelemfelkeltő gondolataikkal, észrevételeikkel segítették munkámat. Külön köszönöm lektoraimnak, Orosz Istvánnak, Gunst Péternek és Király István Szabolcsnak részletekre kiterjedő kritikai megjegyzéseit, ezek révén nemcsak pontosíthattam, hanem el is mélyíthettem megállapításaimat. Nem utolsó sorban megkülönböztetett köszönet illeti mindazon intézményeket, vállatokat és alapítványokat, amelyek önzetlen jóakarata és mezőgazdasági gépgyártásunk múltja és jelene iránti elkötelezettsége nélkül könyvem nem jelenhetett volna meg.
A szerző
A mezőgazdasági gépgyártás kialakulása Magyarországon a XIX. század derekán vette kezdetét. Évtizedekkel korábbra tehető azonban a korszerű eszközök, gépek alkalmazása és egyedi előállítása. Agrártörténetírásunk szerint az évszázadok óta csaknem változatlan eszközkészlet megújítását Magyarországon több tényező is elősegítette.1
A mezőgazdasági termékek iránti megélénkülő kereslet hatására lassú bomlásnak indult a hagyományos mezőgazdasági termelés. Az orosz-török háború, majd a napóleoni háborúk teremtette konjunktúra a gabonatermelés fokozására ösztönzött. A felvevőpiac tágulását eredményezte a Lajtán túli területek korai iparosodása és népességnövekedése is. A háborús időszakot követő dekonjuktúra nyomott gabonaárait és az osztrák devalvációs pénzügypolitika kedvezőtlen hatásait az 1830-as években ellensúlyozta a gyapjú kereslete.
A termelés fokozását a földesurak általában jobbágyi munkaerőre, robotra alapozva a művelés alá fogott terület növelésével, a majorsági gazdálkodás kiterjesztésével érték el. Egyes, a belterjes gazdálkodásra részben áttérő nagybirtokokon azonban feltűnt a nyomásos gazdálkodást felváltó korszerű földművelési rendszer, a váltógazdaság. Például József nádor alcsuti, Károly Lajos főherceg óvári, Festetics György gróf keszthelyi, Széchenyi István gróf cenki, a Károlyiak suránymegyeri, a Brunszvikok martonvásári vagy az Eszterházyak tata-gesztesi uradalmaiban. A nyomásos gazdálkodásról a váltógazdaságra való áttérés jelentős beruházást, szakértelmet, bérmunka alkalmazását, hatékonyabb talajművelést, rendszeres trágyázást igényelt.
Az agrártudomány korszerű eredményeit olyan európai látókörű elméleti szakemberek és gyakorlati gazdák hirdették Magyarországon a XVIII. század végén és a XIX. század első évtizedeiben, mint Mitterpacher Lajos, Tessedik Sámuel, Nagyváthy János, Pethe Ferenc, majd Balásházy János. A leendő mezőgazdászok a termelés elméletét és gyakorlatát már nemcsak külföldi agrárszerzők ( Albrecht D. Thaer, Johann Burger, Justus Liebig és mások) munkáiból, külországi tanulmányokból és utazásokból meríthették, hanem magyarországi tanintézetekben is elsajátíthatták azt. Például a pesti egyetem mezőgazdaságtani és állatgyógyászati tanszékein, illetve a Tessedik Sámuel által 1780-ban szarvason, Festetics György gróf által 1797-ben Keszthelyen (Georgikon), Nákó Kristóf által 1802-ben Nagyszentmiklóson, Albert Kázmér szász-tescheni herceg által 1818-ban Magyaróváron alapított gazdasági szakiskolákban, tangazdaságokban.
Ahol a fordulós gazdálkodás helyébe váltógazdálkodás lépett, ott a vetésforgó rendszerébe volt állítható a kapás-, takarmány- és ipari növények termesztése. Nemcsak a gabona vetésterülete növekedett, hanem a kukoricáé, a burgonyáé és a cukorrépáé is. Az uradalmi merinó juhtenyészetek megkövetelték a szálastakarmányok fokozott termesztését, ami az istállózó állattenyésztés alapjául szolgált. A szaporodó mezőgazdasági ipari üzemek (műmalmok, cukor- és szeszfőzdék, olajütők) is hozzájárultak a vetésszerkezet átalakulásához. A belterjes kultúrák műveléséhez jobb eszközök és gépek kellettek.
A jövő útját jelezve a korszerű mezőgazdasági technika először az okszerű, racionalizált gazdálkodást folytató uradalmakban jelent meg. Itt vált leginkább sürgetővé a hatékonyabb és gyorsabb munkavégzést lehetővé tevő, Nyugat-Európában már bevált eszközök és gépek alkalmazása. Részben magas áron külföldről hozattak talajművelő eszközöket, egyszerű vetőgépeket majd járgányos cséplőgépeket, részben uradalmi műhelyekben készíttették azokat. A helybeli kovácsok, lakatosok és bognárok nemcsak összeszerelték, karbantartották és javították a külföldi konstrukciókat, hanem azokat lemásolva, módosítva egyedi előállításukba kezdtek.
A korszerű félvas ekék, kapáló- és töltögetőekék, fogas boronák, hengerek, vetőgépek, cséplőgépek szórványos megjelenését nem követte tömeges elterjedésük. A hagyományos gazdálkodást folytató földesúri birtokokon a jobbágyok munkaerejére és eszközkészletére - jellemzően ekevassal és vasból készült csoroszlyával felszerelt faekére, tövis boronára, esetleg fogasra - alapozódott a mezőgazdasági termelés. A paraszti árutermelés csak a kedvező jogi helyzetű, forgalmi viszonyú területeken ölthetett jelentősebb méreteket. A nyomásos gazdálkodás viszonyai közepette a szálastakarmányok, a kukorica, a burgonya, a dohány vagy a cukorrépa termesztését főként bérelt földön végezték. Bár az ugar dézsmamentességét 1836-ban törvény mondta ki, az ugar vetése kivétel számba ment. A Duna-Tisza közi tanyás gazdálkodás szőlő- és gyümölcstermesztése vagy a cívis városok árutermelése a paraszti gazdálkodás mozdulatlanságának képén alig változtatott.
A piacra termelő tőkés mezőgazdasági árutermelésnek útját állták a feudális kötöttségek, a tőkehiány, az elmaradott szállítási- és hitelviszonyok éppen úgy, mint a tagosítatlanság, a nyomásos gazdálkodás, a tarló- és rétszabadulás szolgalma.
Magyarországon az 1848. évi forradalom fontos állomást jelent a mezőgazdaság tőkés átalakulásának folyamatában. A feudális kiváltságok eltörlése, a polgári szabadságjogok kivívása, a jobbágyfelszabadítás, a polgári földtulajdon megteremtése teret engedett a tőkés gazdaság kibontakozásának, a polgári társadalom kiépülésének. A tőkés árutermelés gatjainak lebontása volt a gazdasági növekedés hosszú távú biztosítéka.
A XIX. század derekát követő évtizedekben a mezőgazdaság tőkés fejlődését Magyarországon számos kedvező körülmény befolyásolta. A értékesítési lehetőséget biztosította nyugat-európai országok és a Lajtán túli területek mezőgazdasági termékek, mindenekelőtt gabona iráni növekvő kereslete. Az ipari népesség létszámának emelkedése kiszélesítette a belső piacot. A kivitelt megkönnyítette a szabadkereskedelmi elv érvényesülése, illetve az Ausztria és Magyarország közötti vámsorompó lebontása. A nagy tömegű áru mozgatását a vasúti- és folyami szállítás fejlődése tette lehetővé. A magyarországi élelmiszeripar megerősödése visszahatott a mezőgazdasági termelésre. A mezőgazdasági üzemek hitelellátottsága viszont csak a kiegyezés, a politikai konszolidáció után, a jelzálog-hitelezés terjedésével javult érezhető mértékben. A korszerű mezőgazdasági ismeretek átadását szolgálták a már 1848 előtt formálódó tanintézetek, újraszerveződő gazdasági egyesületek, élükön a gróf Széchenyi István kezdeményezte Magyar Gazdasági Egyesülettel (MGE). Megjelentek a mezőgazdasági kísérletügyi állomások, közöttük az első az 1869-ben Óvárott felállított Gépkísérleti Állomás. Szaporodtak a mezőgazdasági szaklapok, amelyek rendszeresen ismertették, népszerűsítették - egyes lapokban külön rovatot nyitva - az új eszközöket és gépeket. Beszámoltak a különféle eszköz- és gépbemutatókról, -versenyekről. Közreadták a gépek alkalmazása során szerzett gyakorlati tapasztalatokról beszámoló olvasói leveleket is.
A tőkés mezőgazdasági árutermelés számára kedvező változások nem jártak a hagyományos gazdálkodással történő azonnali szakítással. Még a tehetősebb birtokosok is csak a piaci verseny teremtette kényszer hatására kezdtek a XIX. század utolsó harmadában a nagyarányú beruházást igénylő korszerűsítéshez.
Az 1850-es évektől az 1880-as évek elejéig tartó gabonakonjuktúra teremtette tág értékesítési lehetőségek közepette úgy tűnt, elodázható az átállás a korszerű mezőgazdasági technika alkalmazását is feltételező belterjes gazdálkodásra. A gabonatermesztés látványos növekedését lehetővé tette, hogy az egyrészt beilleszthető volt az elterjedt háromnyomásos gazdálkodásba, illetve az Alföldön divatozó ugar nélküli kétfordulós (búza-kukoricaforgó) rendszerbe, másrészt nem igényelt nagy mennyiségű munkaerőt és tőkebefektetést. A jó áron eladható, külterjes gazdálkodással előállítható gabona elfordította a figyelmet a belterjes művelést igénylő kultúráktól, a szálastakarmány-termesztés elégtelensége pedig kedvezőtlenül hatott az állattenyésztésre.
A mezőgazdasági termelés külterjes jellege ellenére 1848 után szaporodni kezdtek az eszköz- és gépvásárlások, amelyek élén a nagybirtokosok álltak. A földesúri birtokokon egyrészt pótolni kellett a robotoló jobbágy munkaerejét, eszközkészletét és igaerejét, másrészt válaszolni kellett a piaci kihívásokra. A jelentős kártalanítási összeget felvevő, hitelhez könnyebben jutó, a szakértelmet és bérmunkát megfizetni tudó nagybirtok volt képes leginkább az új körülményekhez alkalmazkodni. A bérmunkások hada a föld nélkül felszabadult vagy a megélhetéshez elégtelen földdel bíró mezőgazdasági népességből, illetve a parasztság növekvő differenciálódása folytán elszegényedettekből, nincstelenné váltakból került ki. A tömeges és olcsó mezőgazdasági munkaerő ugyanakkor fékezte a jelentős beruházást igénylő eszköz- és gépbeszerzéseket.
A parasztgazdaságok eszközkészlete alig változott. A termelés fokozását a munkaráfordítás növelésével, ha mód nyílott rá, újabb földek vásárlásával, bérlésével érték el. A parasztbirtokosok ragaszkodtak a hagyományos termelési eljárásokhoz, a megszokott szerszámokhoz. A változó piaci igényekhez alkalmazkodó mezőgazdasági árutermelésre való áttérést nemcsak a parasztgazdaságok tőkefelhalmozásának elégtelensége, hitelfelvételi nehézsége, vagy önellátásra törekvése gátolta, hanem a továbbélő nyomásos gazdálkodás és tagosítatlanság is.